William Somerset Maugham (1874-1965) Edward Barnard bukása című novellájában írja száz évvel ezelőtt, hogy Chicago az Egyesült Államok legjelentősebb városa. „San Francisco vidékies, New York meddő; … Chicago, helyzeténél és lakosai képességeinél fogva arra hivatott, hogy az ország igazi fővárosa legyen.” (Ford.: Nagy Péter) Mára New York és Los Angeles mögött csak a harmadik népességében és talán jelentőségében is. A Szelek városa azonban különlegesen vonzó képet mutat a hatalmas Michigan tó partján, a belvárosi felhőkarcolók lábánál végigtekergő Chicago folyóval. A világhálón ma már bárki végigsétálhat utcáin, és akkor feltűnhet az egyforma toronyházak özönében néhány igazi furcsaság, amelyek egy közös építészeti vonásra rímelnek. Kezdjük a város kapujával!

Chicago, Millennium Park - Cloud Gate

A nagy tó partján terül el a méretes Millennium Park, amely – Amerikáról lévén szó – nem az ezeréves történelmükre utal, hanem a harmadik évezredre, amelyet nemrég kezdtünk el. Itt áll a Cloud Gate, vagyis a Felhőkapu, amit mindenki csak a The Bean, vagyis A bab névvel illet (igen, mint Mister Bean). Anish Kapoor indiai származású brit szobrász alkotása. A világ számos pontján állnak hatalmas köztéri alkotásai, de alighanem ez a leghíresebb és talán a legkiválóbb is. (Fotó: By Of photograph: Flickr user biskuit; of sculpture: Anish Kapoor - cropped from https://www.flickr.com/photos/kaplanbr/1538113210/, CC BY-SA 2.0, https://en.wikipedia.org/w/index.php?curid=18060270) Lenyűgöző ez a valami, amit ő felhőnek tervezett és bab lett belőle. Ezzel rögtön bele is csaptunk a lecsóba, mert az építészet egyik fontos elemét jeleníti meg, és ez az imitáció. Az építészet hosszú története során majdnem mindig utánzott valamit, felnagyítva felidézett ismert dolgokat a környezetünkből, vagy akár egy-az-egyben saját korábbi önmagából. A Bauhaus modernizmusa a 20. század elején rendkívüli önuralommal megszabadult ettől a kényszertől, de őket most hagyjuk. Mert a felismerés fontos lelki támasz számunkra, örülünk, ha ráismerünk valamire, mert az biztonságot ad. Nem vagyunk idegen környezetben, nincsenek kétségeink, nem szorulunk magyarázatra, hogy mit is látunk, hol is vagyunk. Ez igaz akkor is, ha a művész mást akart. Mit gondolt a költő?

Azt, hogy ebben a szeles, hideg városban sokszor felhős az ég, legyen hát felhőből a kapuja. Ami olyan, mintha nem is lenne, hiszen a felhő nem egy tárgy, hanem egy légállapot. Hömpölyödik mindenfelé, és – ez is óriási ötlet – maga a város tükröződik benne. A költő most alighanem tényleg ezt gondolta, nem úgy, mint Arany János. De nem ám a nép! Ők egy óriási babot látnak. Igaz, tükörfényes, és nincs sok köze Chicagóhoz, hiszen az indiánok a fokhagymáról nevezték el a helyet, de igazuk van, mert tényleg bab alakja van. Bab is!

 Itt kapjuk el a szerves gondolkodás alapját, amely szerint minden mindennel összefügg. Egy forma egyszerre több dologra hasonlíthat, ha az a természetes környezetünkben megtalálható. A természet ugyanis mindenütt azonos törvények szerint működik, ezért a jelenségek, formák gyakran emlékeztetnek egymásra. Ezért örül a szerves építész, ha többjelentésű az alkotása, hiszen akkor jobban illeszkedik a világ rendjébe. Ehhez társul a leleményesség, amellyel úgy hajlítja, horpasztja, dudorítja a tükörfelületet, hogy egy hatalmas elvarázsolt kastélyban érezheti magát az ember alatta. Minden megszokott egyenes elhajlik, eltorzul, összemegy vagy megnő, éppen, mint ahogy a modern fizika is elképzeli a tér hajlását, ahol már más törvények működnek. A mű zsenialitása, hogy már ezt is tudja, a harmadik évezredet, amiről a park a nevét kapta. Három értelmezési réteg egy alkotáson: a közvetlen természeti kép (bab), a város jellegének azonosítása (felhő), és a jövő világ képe (fizikai térelméletek). Ezekhez járul az adott, hétköznapi építészeti feladat, a kapu, amely a város határában áll és valóban be is lehet lépni rajta. (Jobb, ha nem tudjuk: a művészt a higanycsepp ihlette meg.)

A bab után térjünk rá a kukoricára, amit sokkal inkább tekinthetünk Amerika jelképének. Nem lehet véletlen, hogy Chicago belvárosában is feltűnik, óriási nagyításban, ráadásul kettő is. A Marina City (építész: Bertrand Goldberg) első látásra, egyértelműen két cső kukorica.
(fotó: Sdahlman - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=14444404)
Nem zavar senkit a nagyítás, akkor is a kukoricát juttatja eszünkbe. A Babnál sem okoz gondot a léptékváltás. Tudatalattinkban a forma nem függ a mérettől. Az imitáció fontosabb a nagyításnál. (Ebben a kérdésben meg kell említenem Ekler Dezső építész tanulmányait a nagyítás szerepéről. Véleményem szerint a formaidézés a lényeg, s nem a méret.) A kukoricatermelő Amerika remek jelképe a náluk ráadásul őshonos növény. A hatásos imitációt az építész nagyon egyszerű eszközökkel érte el.

 Chicago - Marina City

Hengeres magasház Budapesten is épült, pontosan ugyanabban az időben (építész: Szrogh György), Körszálló néven.

(Fotó: Rimanóczy Jenő, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=75216685).

 Budapest - Körszálló

A chicagói henger annyival kukoricább, hogy félköríves erkélyekkel látta el a lakásokat. A nagy ötletek mindig egyszerűek. Közelebbről nézve észrevehetjük, hogy arrafelé már a hatvanas években bőséggel gondoskodtak az autókról. A torony alsó negyede parkolóház, vélhetően a fönt lakók számára. A lakások egyébként elég kicsik, ezért mára csökkent a népszerűsége. Az utóbbi két évben az egész belváros iránt is tartózkodóbbak lettek a becsületes polgárok, mert napirenden vannak az erőszakos cselekmények.

Kicsit távolabb, a toronyrengetegben áll egy különleges példány, az Aqua Tower (építész: Jeanne Gang). Ez a franciásan finom alkotás éppúgy eszünkbe juttathatja a víz hullámzását, mint a felhők járását is, ha már felhőkarcolóról van szó. 

Chicago - Aqua Tower

A formaidézés egyértelmű, illetve kétértelmű. Rendkívül kellemessé teszi ezt a monstrumot, s megint csak egészen egyszerű eszközökkel.

Ez is az erkélyekkel játszik, eltanulta a kukoricaházról, de sokkal felszabadultabban. (Azért én annyira nem lennék felszabadult, ha ott kellene társalognom.)

Eszembe jut róla egy saját tervem, ahol hasonlóan kezelem az álló falakat, mint ez a ház a fekvő födémlemezeket. Azért van egy lényeges különbség: az enyém nem épült meg (még). Hajdúszoboszlóra készült, Emese emlékműve. Az egymás előtt ívelődő falak itt nem csak a vizet meg a felhőt jelenítik meg, hanem az egyik magyar eredetmondát, Emese álmát is.

Fotó: Tóth Magdolna (forrás: facebook)

A 19. század végén ez az olasz reneszánsz uralkodott nálunk bérházakon és jelentős középületeken is. Hogy miért éppen ez? 1860-ban az Akadémia építéséhez keresték a megfelelő stílust, és mivel itthon zajos vita után sem tudták eldönteni, hogy mi illik Magyarországra, porosz javaslatra lett velencei reneszánsz. Innen kezdve ez lett a divat. Egyébként nagyon szenvedélyes tud lenni, ami ezen a házon is látható.

Különösen a belső udvaron érződik egyértelműen a kedves, olaszos hangulat. Az utcai homlokzat meg szépen tartja a reneszánsz paloták szabályát: alul masszív tömeg, nagy nyílásokkal, felfelé pedig egyre kisebb, egyre osztottabb ablakokkal. Érdekes, hogy a mediterrán építészet megint divattá lett, bár nem az antik hagyománya, hanem a vidéki házai. Ez végre egy olyan divat, aminek értelme is van az éghajlat melegedése miatt. De ez más téma.

Fotó: Tóth Magdolna (forrás: facebook)

Ez tényleg templom. Itt felemelkedik a test és a lélek, és érzi, hogy a szentjei vigyáznak rá. Rendkívüli. Különösen a kupolafestmény. Ennek a helynek ugyanis semmi értelme nincs. Semmi ok nincs arra, hogy az ember ide elevickéljen. Nincs semmi gyakorlati haszna, ráadásul bizonyára nem is egyszerű ide eljutni. Nézzük a kupolát!

Nem is kupola, csak egy kicsit talán öblösebb ott a mennyezet. A kupola hatását a festmény alakítja ki, azzal, hogy ami fölöttünk kör szokott lenni, az általában kupola, ezt az agyunk így tartósítja. Igazi kupola csak a közepén lévő kis gödör fölfelé, hogy azért mégis legyen igaza az egésznek. Mint amikor az erdő tarvágása után otthagynak egy fát, hogy mégse legyen igaz a tarvágás. A kupolában kilenc alak szorong, fejüket glória övezi, tehát szentek. De nem is, hiszen kettőjük fején egyértelműen turbán tekeredik. Arcuk alapján afrikai, helybéli embereknek tűnnek, és az, hogy kilencen vannak, nemigen ad magyarázatot a kilétükre. Ez a szám mindössze az ember születéséhez köthető, bár a számmisztika bizonyára többet is állít róla. Talán helyi vallási vezetők lehetnek, akikből lentebb a falakon még többet is látunk. Nekünk most kár ezt tovább kutatnunk, egy útikönyvben bizonyára megtalálható a magyarázat. Amit viszont látunk, az az, hogy ebben a szűk körben ez a kilenc alak úgy bújik össze, mint a bárányok az akolban. Valósággal szoronganak, s mintha valami tiszta, gyermeki érdeklődéssel tekintenének oldalra, valami fontos dolog felé. Ez a gyermeki összetartás pedig a szeretetet mutatja. Sugárzik a jóság ebből a „naív” festményből. Vigyáznak is rá, alulról egy olyan gyűrű övezi, ami görcsök sorozatából álló minta. Megkötik a gonoszt, nem juthat feljebb. Van mitől félteni őket, hiszen még lentebb már hullámzik az élet, ott bármi történhet. Azért, ahol lehet, még elhelyeznek megkötözött fonatokat. A meleg, barna színek tovább fokozzák a meghittséget, a befogadást, mindenféle aranyozás nélkül. Itt nem uralkodik a vallás, hanem befogad. Ez a szeretetélmény az, ami miatt elzarándokolnak ide a népek. Az 5. század óta jönnek, pontosabban kézzel-lábbal másznak, mert csak úgy lehet megközelíteni.

„Az ilyen művészet tudja a legnagyobb transzcendens élményt adni. Minden összefügg benne mindennel, az egész egy hatalmas szimbólum és mint a szentség megnyilvánulásának helye, a világ közepe. Összeköttetés a földi, a felső és az alsó világ között, maga a sziklaoszlop pedig a világtengely. … a mennyezeti freskó, az ősi templomok tetejének nyitottságára utal. Ugyanezt valósította meg Makovecz a csíkszeredai templom tetején.” (dr. Bujdosó István-Debrecen) Hozzátenném, az ég felé nyitott templomtér a valódi kupolák által már régen megjelent az építészetben, gondoljunk csak a római Pantheonra, aminek igazi lyuk van a tetején. De valóban a 20. századig kellett várni arra, hogy ez a nyitás az üvegtetők alakalmazásával valóban hatásos és kivitelezhető legyen. Ebben a magyar szerves építészet két kiemelkedő alakja, Makovecz Imre és Csete György valóban az élen járt. „Összekötni a földet az éggel.”

Negyvenöt éve került filmvászonra Goldie Hawn klasszikusa, amit most újra megnéztem, bevallom, nagy élvezettel. Goldie-Aranka természetesen félig magyar, de nem emiatt akadt meg a szemem a filmen egy ponton. A bohókás San Francisco egyik közönséges kis bérházának közönséges kis lakásában vagyunk, ahol közönséges kisemberek élnek. Az idős tulajdonos szobája tele régimódi berendezésekkel, minden az öregség kényelméről szól. Egyszer csak feltűnik egy boltív sarka a barátságos egyvelegben, kidíszítve, keretezve, s még egy kis vállkőutánzat is rá van biggyesztve. Ettől a képtől hirtelen beugrik egy mondat: „Ami régi, attól vagyunk hitelesek.” Mit is keres az Újvilágban ez az antik utalás, azok a vaskos képkeretek, az a cikornyás lámpaernyő? Ezek a múlt megjelenítői, és ebből a szempontból másodlagos kérdés a stílus, a hitelesség, a lakberendező letisztult ízlése. Itt egy számít: jelezni a múltat, ami ezáltal az enyém. Vagyis nem vagyok gyökértelen, abból az időből származom, jogom van tehát itt lenni. Ez adja meg létem biztonságát. Senki jöttment nem zavarhat el innen. Ugye, furcsán hangzik ez Amerikában, de ebben nem a történelem a lényeg, hanem az épített környezet és a benne élő lélek összefüggése.

Budapest, Zeneakadémia (Korb és Giergl)
(Fotó: Thaler - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=29120853)

Különös egyveleg, kívül régimódi, belül meg friss, eleven szecesszió. Nem is hinném el, hogy Korb műve, és majdnem igazam lenne, mert igazából a társa, Giergl pályázati tervével indult, majd elég zaklatott körülmények között lett a szerzőpárosé. Erről itt lehet egy kitűnő ismertetést olvasni: https://koncert.zeneakademia.hu/zeneakademia/az-epulet-107254

A Debreceni Egyetem főépülete (Korb Flóris)

Azért sem hiszek Korbnak, mert előtte is (Budapest, Klotild paloták) és utána is (Debreceni Egyetem főépülete) a historizmus keverékéből dolgozott. Egyetlen mentséget tudok számára. Az egyetem szándékosan öreg, német barokk (ahogy Borsos jellemezte) stílusa a tudomány felmagasztalása. Imádom ezt az épületet a maga mérhetetlen tekintélyével. Ezt a hatást nem tudom elképzelni szecessziós köntösben.

Bécs, Secession (Olbrich) 
(Fotó: C.Stadler/Bwag - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=61975254 - részlet)

A Zeneakadémia nagyterme (Korb és Giergl)
(https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Liszt_Ferenc_Zenem%C5%B1v%C3%A9szeti_Egyetem_2013-ban_fel%C3%BAj%C3%ADtott_nagyterem.JPG#/media/Fájl:Liszt_Ferenc_Zeneművészeti_Egyetem_2013-ban_felújított_nagyterem.JPG - részlet)

A Magyar Zene Háza (Fudzsimoto Szószuke)

És még valami. Meglehet, hogy a nagy hangversenyterem mennyezeti rácsfelületének levélmintáját a bécsi Secession (Olbrich) kupolájáról lesték el Korbék, hiszen az egy feltűnő, kortárs újdonság volt, de én meg azt hiszem, hogy a Magyar Zene Háza japán építésze viszont (Fudzsimoto Szószuke) a Zeneakadémia mennyezetéről leste el ezt a motívumot, és álmennyezetként használta fel. Nem baj, csak mondom. És örülök neki, mert gyönyörű az épülete. Az érdekes ebben az áttételes "imitáció", vagyis Olbrich utánozta a fa lombját, Korb és Gierg utánozta Olbrichot, Fudzsimoto Szószuke utánozta Korbékat (érthetően, hiszen az a ház volt előzőleg a zene jelképe), végső soron a fa lombját, és a kör bezárult, de lehet, hogy a japán senkit nem utánzott, hanem egyből a lomb jutott eszébe, ami nem csoda, hiszen a fák közé tervezte a házát. Hát, ilyen az építészet.

Terveztem egy református templomot Ebesre. A rajztanár barátom, Buka László pedig, ismertetve a tervemet, azt a feladatot adta rajzszakkörön a gyerekeknek, hogy készítsenek agyagból kicsi templomokat. A legjobban sikerült példányt elhozta nekem. Sajnos a szerzőjét nem ismerjük. Az én tervemet sem kell ismernünk ahhoz, hogy méltassuk ezt a pár centiméteres kis templomszobrot. Első pillanatra megragadja nézőjét az élő formája. Olyan, mint egy hajladozó növény, vagy inkább egy földön fekvő állat, amely felemelt fejjel néz előre. Mint a szfinx Egyiptomban, a piramisoknál. Tulajdonképpen minden templom ezt a mintát hozza: a torony a felemelt feje, a teste a hajó, a támpillérek a lábai. Készítettem róla egy rövid filmet is, itt látható: https://youtu.be/xhCJowt3aPM

A Hatvan utca eleje Debrecen legforgalmasabb része. Itt áll a Püspöki Palota, ami dél felé az üzleti negyedre néz (szállodák, bankok, boltok, biztosítók), észak felé pedig a művelődési negyedre (múzeumok, iskolák, képtárak – kár, hogy ide benyomult egy pláza is). A Nagytemplommal együtt a belváros anyagi és szellemi központjának határán áll, a test és a fej között, ha lehet egy várost élő szervezetnek tekinteni. (Lehet). Most elválasztja a két oldalt, s csak a keskeny Fűvészkert utca és a Postaátjáró kis utcája alkot kapcsolatot a zajos déli és a csendes északi rész között. Mondhatnánk, hogy itt található a város „fordulópontja”. Jó lenne, ha ezt a szerepet a város életében a Püspöki Palota felhasználása is betöltené! Képes lenne rá, ha a belső udvarok átjárható megnyitásával, lefedésével a földszinten kulturális üzletek, kávézók, galériák, kiállítóhelyek lennének, az első emeleten szolgáltató vállalkozások, s csak a fölső emeleteken maradnának lakások. Emelkedne a rangja, és meg is érdemelné, mert egy kiváló épület a 20. század elejéről. Miért is?

Az épület a hagyományos polgári életforma és a huszadik századi változások (szecesszió, modernizmus) együttese. A városi polgári életforma Debrecen belvárosában, szorosabban véve a főutcán, a Piac utcán a budapestihez hasonló lakásokat igényelt. Ehhez budapesti építészek szolgáltatták a terveket (Bálint és Jámbor), hiszen vidéken ekkor még nem dolgoztak képzett tervező építészek. A polgári lakás ekkor 4-6 szobás volt, 15-50 m2-es szobaméretekkel. Az egymás után sorakozó helyiségek gyakran zsákszobák lettek, vagyis csak egy vagy több másik szobán át lehetett megközelíteni azokat. Így azonban mindegyik szoba az utcai oldalra kerülhetett, s ez a helyiségek rangját jelentette. Ez fontosabb volt a lakók számára, mint az elkülönített megközelítés. Az átjárás a szobák között persze azt jelentette, hogy a család tagjai (kényszerűen) szorosabb kapcsolatban voltak, kevésbé tudtak elkülönülni, mint ahogy az manapság szigorú követelmény. A forma fontosabb volt a tartalomnál. Ugyanakkor tisztán megjelenik a funkcionális rend korszerű eszméje is, de ez is a társadalmi tagozódás leképezéseként. A polgári lét személyzete, a cseléd és helyenként az inas is, együtt lakott a családdal, csak éppen nem a napos utcai oldalon, hanem a belső udvar felől. Az épület utcai, nagyobb fesztávú szobasávját kíséri a belső oldal keskenyebb sávja, ahol kizárólag a mellékhelyiségek találhatók: a cselédszobák, a konyhák, a kamrák, a fürdőszobák. (Ekkor már minden lakáshoz készült fürdőhelyiség.) Ez a sáv külön, hátsó megközelítést kapott: cselédlépcsőt függőerkéllyel, amely minden konyha külső ajtajához elvezetett. A személyzet itt közlekedett, míg a lakók a főlépcsőházból, közvetlenül a lakás előszobájába léptek. Az osztályöntudat kifejezéseképpen a tiszta és a szennyes övezet hasonlóan szétvált, mint egy korszerű konyhaüzemben manapság. Az üzemi terület kiegészült a mosókonyhákkal, amelyek közös használatúak voltak, s a cselédlépcső tetején, a tetőtérben kaptak helyet. Mintha manapság egy társasházban minden lépcsőházhoz tartozna egy automata mosószalon. Ebben a vizesblokkban volt a cselédfürdő is. Mindenre gondoltak.

Különleges megoldás a homlokzat. Tömegének finom tagoltsága, sarkainak kiemelése a történeti építészet hagyománya. Beugró bejárati homlokzatainak íves áthajlása viszont már nem a dzsentri neobarokk utánérzése, inkább a századelő szecessziójának felszabadító hangulata. Ehhez társul a torony sajátos hajladozása, a földszinti portálok növényi indái, valamint a homlokzati díszítés növénymintája is. Ez utóbbi viszont már a modern kor gyáripari termékének tűnik, hiszen ismétlődő elemek sorozata alkotja a hímzésszerű szegélyeket, díszítő sávokat. Ezek távolról nézve csak keretező sávoknak hatnak, egyre közeledve érzékelhetők kibontakozó részleteik. Ennyivel még gazdagabb, mint a modern építészet, amely ezt a léptékváltást már nem ismeri. A homlokzatot színezése teszi igazán elegánssá. A szürke árnyalatok mintha szándékosan tartózkodnának attól, hogy feltűnősködjenek a Nagytemplom mellett.

A debreceni református Nagytemplom mellett áll egy alig torony, a régi Veres torony emlékére. Ezt az emlékhelyet Kertai László tervezte. Ő kezdeményezte 1980-ban a romok feltárását, és személyesen is részt vett benne, Módy György régész társaságában. Alapvetően az ő érdemük a romkert. 2010-ben készült Kertai László terve alapján az üvegtorony, aminek kétségtelenül van némi áthallása a párizsi Louvre üvegpiramisához (1989). Különleges esete ez az építészeti formaidézés módszerének, mert már az is egy utánzás, amire ez emlékeztet.

Fotó: Benh LIEU SONG - A feltöltő saját munkája, CC BY 2.5, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=2768109

A Louvre hatalmas bejárati építménye egyértelmű utalás az egyiptomi piramisokra, vagyis a történelem jelképeként idézik fel. A debreceni kis üvegtetőcske pedig manapság nem is a piramist, hanem a párizsi múzeum hasonló üvegtetejét juttatja eszünkbe, s ezzel kelt múzeumi hangulatot.

Kertai László (1943-2013) a háború utáni építészetünk legjelentősebb debreceni építésze volt (Mikolás Tibor mellett), nála szenvedélyesebb ÉPÍTÉSZT nem ismertem. Becsüljük meg az emlékét ezzel a kicsi épülettel is! Hozzátenném, hogy érdemesnek találnám egy kellően szilárd (vandálbiztos, pl. műkő, bronz) nagy makett elhelyezését a kis tér közepére az egykori középkori András templomról, mert még ma is ez a legvonzóbb (attrakció!) az emberek számára. A felnőttek is szeretik ugyanis a játékot, és egy makett, a valóság kicsinyített mása igazi játék.

Fotó: Kozma János - A feltöltő saját munkája, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=5103754

Homlokzatának két fő vonása említhető. Az egyik az a felfogás, hogy egy háznak felfelé néző arányokat kell mutatnia, vagyis a függőleges formák alkossák a lényegét. Ez akkor értékelhető igazán, amikor látjuk a mai épületeket, amelyek mind fekszenek. Régen álltak a házak, ma hosszan elterülnek, minden vízszintes arányú rajtuk. Mondhatjuk erre, hogy milyen nyugodtak, mint a prériházak Amerikában. Azok legfeljebb a látszólagos alkalmazkodásra lehetnek jó példák, de Makovecz Imre mozgástanulmányai szerint a puszta térformája éppen nem a lapos sík, hanem a félgömb, mint az ég kupolája, amely fölötte uralkodik. Visszatérve a házakhoz, vagy inkább az emberekhez, aki áll, az mindenképpen öntudatosabb, tenni akaró egyéniség érzetét kelti, mint aki hanyatt vágja magát, vagy dologtalanul heverészik. A délceg kiállás mellett ez az irány kétségtelenül az ég felé mutat, vagyis a láthatatlan szellemvilág felé, s ezt behelyettesíthetjük a mennyország képzetével is, az Isten és az összes szentek országával. Mondhatjuk azt is, hogy egyszerűen az életünk forrása, a fény felé néz, a Nap irányába. Erre törekszenek a növények, a fák, a fűszálak, vagyis a természet formái között is az élő szervezetek tömegesen mutatják ezt képet. A városi házak esetében a függőleges arányok mellett szól az is, hogy szűk a hely, a szomszédok összeszorulnak, inkább fölfelé törekszenek. Ennek az az áldásos eredménye, hogy egy-egy épület ezen belül igyekszik megvalósítani önmagát, vagyis egyéniségét kifejezni. Éppen ezért van teste, lába, teteje, vannak kiemelt homlokzati sávjai (rizalitjai), természetesen főleg függőlegesen. Ezt a szokást követik a 19-20. század fordulója környékén emelt bérházak, el egész a harmincas évekig, még egy olyan tágas városban is, mint Debrecen. Ezt a méltóságot érezzük a szegedi Reök-palotán is, az összes hullámzó formán kívül is. Mintha vastag növényi szárak vagy fatörzsek csoportja állna előttünk, s a fény felé törekvést még a homlokzati sávozás is megerősíti, nem beszélve a szájbarágós növényi díszítményekről. Hiszen nélkülük is értjük, érezzük, és ezek szerencsére csak szerény kísérői a mutatványnak. (Lehet ellenpéldát is mutatni, a debreceni Piac-Kossuth sarkon álló Takarékpénztár épületét, amely mértéktelen zsúfoltságával már émelyítő.)

A homlokzat másik képzettársítása, ami első látásra felmerül bennünk, a felfelé törő vízsugarak sorozata. Mint egy szökőkút vidáman csörgedező vízoszlopai, úgy buzognak föl ezek a keskeny ablaksávok. Mintha szándékosan a vízre akarná terelni a figyelmet az építész, s ezt nem csak a falfelületek lágy hullámzásával éri el, hanem ezekkel a felfelé törő sávokkal is, amelyeknek a felső lezárása egy-egy boltív, mint ahogyan a vízsugár a csúcspontján egy gombóccá sűrűsödik. A járókelő nem tudhatja, vajon ez a tervező, Magyar Ede határozott szándéka volt-e, de azt nyomban érezheti, hogy a Tisza partján ez a látvány egy jelkép: a szeretett folyót idézi fel, az ártéri erdőkkel, melynek fái közé besétálhatunk, s ahova időnként a Tisza is benéz. Mi is beülhetünk egy ásványvízre vagy málnaszörpre.

Ezt a gyönyörűséget véletlenül láttam meg egy ismerősöm közösségi oldalán. Azonnal az jutott eszembe, hogy milyen tökéletes és kifejező a kompozíciója. A templom természetesen latin kereszt alaprajzú, metszéspontjában egy kupolával. Ennek a hengeres fala, ami nincs is alul, megjelenik a kereszt végein kisebb-nagyobb apszisok formájában. A kupola szétoszlik, vagy azt is érezhetjük ebből, hogy szélesen terpeszkedik, erős alapokon nyugszik. Érte épül a templom, hiszen ő a menny, ahol egy ország van. Ezért kap egy még nagyobb hangsúlyt, hiszen megismétlődik a tengelyben emelt hatalmas Baptisteriummal, keresztelő kápolnával, ami a belépő ebbe a világba. És mintha ez lenne a fontosabb, hiszen sokkal nagyobb. Ezen el lehet gondolkozni. Eddig tart az isteni tökéletességet jelző szimmetria. A Campanile viszont már féloldalt áll, de nem azért ferde, hogy még inkább kilógjon a szimmetriából. Ebben pedig az emberi vonást fedezhetjük fel, hiszen nem vagyunk teljesen szimmetrikusak mi sem, mondjuk a szívünk is baloldalt van, mint ez a harangtorony is. Mennyi mindent mesél egy ház! És tegyük csak a Ferde torony mellé a debreceni nagyerdei víztorony képét! Hát nem érdekes?! Ez egy ipari épület, az a dolga, hogy nagy víztömeget tartson a magasban. Ez a helyzeti energia biztosítja a nyomást a városi vízhálózatban. Ezt a fizikai létesítményt felöltöztették a pisai Ferde torony árkádjaival, ha már torony, legyen egy kis építészet is benne. Ráadásul arra is láthatunk halvány utalást, mintha a földből feltörő vízsugár csapódna szét odafent, és az tartaná a nagy tartály. Pontosabban nem is látunk tartályt, az egész külső olyan ügyesen leplezi a műszaki létesítményt. Remek egyensúlyban van a tartalom a formával, amely engedi, hogy gondolatokat ébresszen, és érzelmeket is. Sőt, némi humort is, a Ferde toronyra utaló árkádkoszorúval.