Ez tényleg templom. Itt felemelkedik a test és a lélek, és érzi, hogy a szentjei vigyáznak rá. Rendkívüli. Különösen a kupolafestmény. Ennek a helynek ugyanis semmi értelme nincs. Semmi ok nincs arra, hogy az ember ide elevickéljen. Nincs semmi gyakorlati haszna, ráadásul bizonyára nem is egyszerű ide eljutni. Nézzük a kupolát!

Nem is kupola, csak egy kicsit talán öblösebb ott a mennyezet. A kupola hatását a festmény alakítja ki, azzal, hogy ami fölöttünk kör szokott lenni, az általában kupola, ezt az agyunk így tartósítja. Igazi kupola csak a közepén lévő kis gödör fölfelé, hogy azért mégis legyen igaza az egésznek. Mint amikor az erdő tarvágása után otthagynak egy fát, hogy mégse legyen igaz a tarvágás. A kupolában kilenc alak szorong, fejüket glória övezi, tehát szentek. De nem is, hiszen kettőjük fején egyértelműen turbán tekeredik. Arcuk alapján afrikai, helybéli embereknek tűnnek, és az, hogy kilencen vannak, nemigen ad magyarázatot a kilétükre. Ez a szám mindössze az ember születéséhez köthető, bár a számmisztika bizonyára többet is állít róla. Talán helyi vallási vezetők lehetnek, akikből lentebb a falakon még többet is látunk. Nekünk most kár ezt tovább kutatnunk, egy útikönyvben bizonyára megtalálható a magyarázat. Amit viszont látunk, az az, hogy ebben a szűk körben ez a kilenc alak úgy bújik össze, mint a bárányok az akolban. Valósággal szoronganak, s mintha valami tiszta, gyermeki érdeklődéssel tekintenének oldalra, valami fontos dolog felé. Ez a gyermeki összetartás pedig a szeretetet mutatja. Sugárzik a jóság ebből a „naív” festményből. Vigyáznak is rá, alulról egy olyan gyűrű övezi, ami görcsök sorozatából álló minta. Megkötik a gonoszt, nem juthat feljebb. Van mitől félteni őket, hiszen még lentebb már hullámzik az élet, ott bármi történhet. Azért, ahol lehet, még elhelyeznek megkötözött fonatokat. A meleg, barna színek tovább fokozzák a meghittséget, a befogadást, mindenféle aranyozás nélkül. Itt nem uralkodik a vallás, hanem befogad. Ez a szeretetélmény az, ami miatt elzarándokolnak ide a népek. Az 5. század óta jönnek, pontosabban kézzel-lábbal másznak, mert csak úgy lehet megközelíteni.

„Az ilyen művészet tudja a legnagyobb transzcendens élményt adni. Minden összefügg benne mindennel, az egész egy hatalmas szimbólum és mint a szentség megnyilvánulásának helye, a világ közepe. Összeköttetés a földi, a felső és az alsó világ között, maga a sziklaoszlop pedig a világtengely. … a mennyezeti freskó, az ősi templomok tetejének nyitottságára utal. Ugyanezt valósította meg Makovecz a csíkszeredai templom tetején.” (dr. Bujdosó István-Debrecen) Hozzátenném, az ég felé nyitott templomtér a valódi kupolák által már régen megjelent az építészetben, gondoljunk csak a római Pantheonra, aminek igazi lyuk van a tetején. De valóban a 20. századig kellett várni arra, hogy ez a nyitás az üvegtetők alakalmazásával valóban hatásos és kivitelezhető legyen. Ebben a magyar szerves építészet két kiemelkedő alakja, Makovecz Imre és Csete György valóban az élen járt. „Összekötni a földet az éggel.”