Becsületes neve Nemcsics Antal volt (1927-2019), csak a diákság nevezte Színcsicsnek a nemzetközi hírű színdinamika professzorunkat a Műegyetem rajzi tanszékén. Nem az a haverkodós, jópofa tanár volt, a hallgatók kedvence, de nagy tisztelet övezte komolyságát és tudását. Akkor még kötelező tananyagnak tekintettük a színtant, színdinamikát, és több féléven át tanultuk elméletben és gyakorlatban is az építész karon.

Az érdekességei már akkor is megragadtak a fejünkben, ám a 400-oldalas jegyzet sűrű tudományossága már elég nehézkes volt. Hiszen a színekhez mindenki ért! Halkan jegyzem meg, hogy a BME képzésében szakirányú diploma szerezhető színdinamikából két év alatt. De kinek van manapság szüksége erre, hiszen ma az a kortárs minimalista letisztult építészet, ami fehér és szürke, kimentek a divatból a színek. Vagy mégsem? Jártamban-keltemben beleakadtam mostanában néhány merész próbálkozásba, vörös és sárga kombinációkba. Ennek a megőrzését szerénytelenül saját érdememnek tartom.

1994-ben terveztem a debreceni Agárdi utcában egy házat, aminek a színezésénél próbáltam egy helyi jellegzetességet használni. A vörös és a sárga kombinációját még több öreg polgárházon lehetett akkoriban látni. A legközelebbi az Eötvös utcában állt, annak omladozó vakolatából csíptünk le kisebb darabokat, ezeket használtuk mintának a festék kiválasztásánál. Az utolsó példányt mentettük meg, azóta már egy sem áll közülük.

Viszont 2005-ben ismét felhasználtam a Maróthy és a Könyök utca sarkán álló, felújított házikó színezésénél. Most pedig már örömmel látom a hatást, hiszen a szomszédos Meszena utcán két épületfelújításnál is bátran használták a lakók. Van remény! S ha benézünk itt az óváros legszebb utcájába, láthatunk zöld-sárga változatot is egy mintaszerű, mai polgárházon. Ki kell hangsúlyozni ennek utcaképi illeszkedését, mert nem csak színével, de építészeti kidolgozottságával is példaértékű, a kortárs minimalizmus lélektelen próbálkozásaival szemben.

A színek látásának örömében levettem a polcon porosodó 1979-es Színdinamika jegyzetemet, igen, a 400-oldalasat, hogy felidézzek valamit a hajdan tanultakból. Felütve rögtön ebbe a mondatba akadtam: „A benapozás irányának és mértékének meghatározása azért fontos, mert például az északi tájolású homlokzatokon csak a zöld, a délin csak a sárga és piros árnyalatú színek érzik jól magukat.” Hát, akkor ezért festettük zöldre a Kétmalom utcai házam árnyas északi homlokzatát – csaptam a homlokomra. És ezért él a piros a Könyök utca sarkán „a déli verőn”. De lássuk csak, mit mond, mi a fontos? „A benapozás irányának és mértékének meghatározása”. Ettől is függ a színek hatása, értelme.

És még mitől? A színek érzékelésétől, a pszichikai folyamatoktól, de ismernünk kell a színkedveltséget is (színpreferenciát), nemenként, korosztályonként, a színek dinamikus hatását, vagyis az ember és a környezet egymáshoz való viszonyát. Miért nem szabad egy étteremben zöldet használni, miért hátrányos egy irodai munkahelyen a tompa barna környezet, miért éppen zöldre festik a műtőt, és számtalan egyéb szempontja van a színhasználatnak, amik tudományos kutatásokkal megalapozottak, és használatukat a mérnöki módszeresség számokba, grafikonokba foglalta.

Így a világon mindenhol egységesen ugyanazt eredményezi. Ez a Nemcsics tanár úr által kidolgozott Coloroid színrendszer, ami a mai számítógépes világban is a színhasználat alapja. Munkássága részletesen is megismerhető a nemcsicsantal.papa.hu honlapon. Vaskos jegyzetét forgatom a kezemben, minden oldalon meglepődöm: színkonstancia, 13-14 éves fiúk preferenciája, azonos szinezetű skálaszerű harmónia, szín és világítás, közösségi és alkalmi kapcsolatot kedvezően és kedvezőtlenül befolyásoló világosságok stb.

Hiszen ez ugyanaz, mint a zene! Frekvenciák, arányok, szabályok, hatások, érzések, érzelmek. Csak nem a fülünkkel, hanem a szemünkkel. A szín a zene az építészetben. Jó, hogy kezd visszatérni.

Helyesbítek. Nem voltam biztos az emlékeimben, ezért megkérdeztem egy évfolyamtársamtól, és ő éppen az aggályaimat igazolta. Volt ugyanis abban az időben a rajzi tanszéken egy másik tanárunk, Szincsák József, s őt neveztük Szincsicsnek, nem pedig Nemcsics professzort. Az igazi Szincsics később kitűnő operaénekes lett Csák József néven.

Én még úgy ismertem, hogy Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE). Sokan jelentkeztek oda, keveseket vettek fel, komoly rangot jelentett a hallgatójának és az oktatójának lenni. Nehéz ezt elképzelni manapság, amikor a tudományos jellege háttérbe szorult az alkalmazott tudás mögé, amikor az itt megszerzett ismeretek célja nem az emberi elme fejlesztése, hanem a munkaerő tömeges piaci felkészítése és minél nagyobb pénzbeli haszon betermelése. Az 1. világháború idején majd utána azonban Klebelsberg az anyagilag lepusztított ország egyetlen reményét a kultúrfölény fokozásában látta, amit az egyetemek, a tudásközpontok létrehozásával, fejlesztésével szándékozott elérni. Ennek társadalmi környezetét egyrészt az erősödő polgárság alkotta, amelynek tagjai az arisztokrácia életmódja után vágyakoztak, másrészt a lassan kimúló arisztokrácia, amelynek tagjai meg próbálták az elszegényedésüket a dzsentrivilág póza mögé rejteni. A cél tehát mindkét részről a sikeres úri világ felelevenítése. Ezt pedig a 17-18. század barokk művészeti korszakában találták meg. A stílus könnyen alkalmazható volt ehhez a kissé álságos életérzéshez, még akár közönséges polgári bérházak esetében is (Batthyány-Szent Anna sarok). Népszerűvé első sorban a nagyobb középítkezések körében nyerte el. Debrecenben a Déri Múzeum és az egyetemi épületek a legjobb példái. Furcsa ellentmondása a stílus alkalmazásának, hogy az eredeti barokk Németországban és Ausztriában egyértelműen kötődött az ellenreformációhoz. Hogy lehet, hogy a kálvinista Róma mégis befogadta? Talán úgy, hogy építői nem debreceniek voltak. Korb Flóris, az egyetem tervezője, Györgyi Dénes, a múzeum tervezője budapestiek voltak, maga Déri Frigyes pedig éppen egy dúsgazdag bécsi gyáros volt. Korb egyenesen Berlinben tanult, és Dérinek is az volt kedvére való, hogy a múzeuma Nagy Frigyes potsdami Sanssouci-kastélyára hasonlítson. A debreceni közvéleménynek, úgy tűnik, nem volt ellenvetése. Megelégedtek annak látszatával, hogy az ősi Kollégiumuk klasszicista stílusához némileg hasonlító, történeti homlokzatokat kapnak. Egyedül a város főépítésze, Borsos József morgott magában. Jóllehet pályáját egy rövid müncheni bevezető után éppen Korb budapesti irodájában kezdte, amikor meglátta egykori főnöke egyetemi tervét, nem rejtette véka alá véleményét, hogy mennyire „utálja” ezt a német barokkot. Úgy vélte, hogy ennek Németországban a helye, nekünk nem az a feladatunk, hogy idegen kultúrákat utánozzunk, mert „azt úgyis ők tudják jobban”. Korb pedig úgy gondolta, hogy olyat épít, amiben az idegenek otthon érzik magukat. Ezt ma is sokan így gondolják, ahogy a házainkon látszik. Érveiket bizonyára megbeszélték egymással, nagy veszekedésről nem tudunk, sőt, Borsos tevékenyen részt vett az egyetem és a múzeum előtti terek kialakításában is.

Déri tér

Potsdam, Sanssouci (fotó: Carsten Steger)

 Ő javasolta Györgyi Dénes barátjának a tér lesüllyesztését, hogy a múzeum így kiemelkedjen a környezetéből, ezzel a rangját kifejezve. Óriási ötlet volt részéről, mert ezzel érvényesül az épület tekintélye, ugyanakkor nagyon bensőséges lett az előtere. Egészen biztosan ismerte az eredeti kastélykertet is, hiszen sokat járt Németországban.

Az egyetem előtti tér kialakításánál egy tükörtavat tervezett a franciakertbe, hogy az épület homlokzata még abban is megjelenjen. A rendezési tervében pedig még egy odavezető sugárúttal is megajándékozta. Borsos pontosan tisztában volt a kastélyépítészettel. Tudta, hogy a barokk főúri kastélyok nem csak egy gondosan megtervezett, feltétlenül szimmetrikus főhomlokzatból állnak. A szimmetria önmagában egy hatalmi jelkép, mozdíthatatlan, mert tökéletes. A hajdani arisztokratáknak azonban ez nem volt elég, kiterjesztették a kastély előtti kertekre is. Ezek a mértani szabályossággal kialakított franciakertek szimmetrikus rendben folytatták a homlokzatot, messzire kiterjesztve a látogatók előtt. Ezek célja egy látványegyüttes létrehozása volt. Egymáshoz tartozott a homlokzat és a kert, egylényegűek voltak. Céljuk nem a használhatóság, hanem a hatalom kifejezése. Messzire kivetítették az épület méltóságát. A debreceni egyetem főépülete a francia és német kastélymintát követi, ami egyébként számos hazai barokk épületnél is megjelent hajdanán. Az előtte fekvő hatalmas park nem népjóléti célt szolgál, arra ott van közvetlenül mellette a Nagyerdő. Ez a park a homlokzat része, csak nem függőleges, hanem vízszintes síkban. Ez kizárólag a látvány miatt van ott. Ráadásul egyre több magas épületből is rá lehet már látni. Nem dolga, hogy árnyas piknikezőhelyeket adjon, nem dolga, hogy játszótér legyen, nem dolga, hogy biciklizzenek benne, ezekre mindre megvan a lehetőség mellette. Ennek a parknak az egyetlen feladata, hogy az épület méltóságát fokozza – sárga gyöngykaviccsal, szabályosra nyírt sövényekkel, padokkal. Borsos jól megértette ezt, a tükörtó pontosan beleillett volna.

Jött azonban Kertész K. Róbert kultuszminisztériumi államtitkár, akinek a tervezésében két szintre osztották a tavat, és telerakták szökőkutakkal. Így lett a tekintélyből rokokó turistalátványosság. Ezt fájlalta Borsos, és később, hogy lássuk az igazát, megcsinálta a Ravatalozója előtt. Az egyetem előtti park tehát betölti hivatását. Az épülettel együtt tulajdonképpen a tudomány számára emel egy főúri kastélyt, az emberi szellem méltóságát helyezi szinte királyi rangra. Én legalábbis ezt a tekintélyt érzékelem kívül-belül. Kivételes alkotás. Még a szökőkutat is el lehet fogadni.

Valószínűleg senki nem tudja, de a nemrég készített filmünkhöz (A főépítész) légifelvételt is forgatott Góré Tibor operatőrünk, és ott csodálkoztam rá, hogy a fenti szökőkút valójában spirál alakzatban köpi a vízsugarakat. Ez régóta hozzátartozik már Debrecen és az egyetem látképéhez. Az alsó tófelületet azonban érdemes lenne megkímélni a csobogástól, hogy valóban az eredeti gondolat szerinti tükörtó legyen. Ennek még a tiszafák is örülnének. Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.

A Debreceni Képeslapok gyűjteményéből jelent meg egy régi fotó a debreceni Nagytemplom előteréről, ahol akkor még piros autók kanyarodtak be a Piac utcáról a Hatvan utcára, no meg a híres 31-es csuklósbusz. A tömegközlekedők rajongva vagy félelemmel várták ezt a veszedelmes kanyart, mert a sofőrök egyetlen szórakozása az volt, hogy a lehető legnagyobb sebességgel küzdjék le ezt a félelmetes derékszöget. Itt mindenki megtapasztalta a fizika órán tanult centripetális erőt (ami, ugye, a centrifugális ellentéte), ami ebben a helyzetben éppen a Nagytemplom kapuján próbálta belendíteni az utasokat. Ennek az össznépi élménynek számtalanszor voltam magam is élvezője, ezért ez jutott eszembe először a felvételt meglátva. Aztán beugrott valami egészen más is.

A fényképész ügyetlensége miatt levágva a torony, túl sok az út, viszont éppen középen láthatók a Nagytemplom falpillérei. A kontraszt túl erős, a falak nagyon világosak, az oszlopfők sötétek, és éppen ez a hibás kiemelés ragadta meg a figyelmemet. A valóságban ez nem tűnik fel, mert a faragott kő számos redő, tagozat között bújik meg, a színe világos szürke, alig tűnik ki a világos sárga falból.

Mit is látunk? Egy óriási oszlopot oszlopfővel. Megtanultuk szépen már a középiskolában az ókori görög oszloprendeket: dór, ión, korintoszi, minden szabályát, a fölfelé sudarasodás perspektivikus hatását, a pocakos ívelődés emberi jellegét, a kannelúrák árnyékképző szerepét, az arányok rendszerét, amitől ez a tökéletes ókori mű évezredeken át velünk volt. Nem volt szó a jelentéséről. Pedzegették néhányan, hogy az oszlop, akár egymagában is, a föld és az ég összekötője. A föld a mi porszemnyi életünk helyszíne, az ég a kiismerhetetlen távlat, nagyság, örökkévalóság világa. Ráadásul onnan kapjuk az életerőt, a világosságot. És most nézzük az oszlopunkat! Felnyúlik az égbe, és ott kivirágzik, zöld lombokat termel csigavonalas levelekkel, amikben rugóként feszül az energia, s onnan lógnak, indulnak lefelé az indái. Az élet tehát ott fönt virul, abból kapunk mi is itt lent. Ennek kifejezésére képes az építészet, mindennapjaink észrevétlen kísérője. 

forrás:
facebook – A Magyar Királyság képekben 2026. 03. 18.
A Daczó-kúria a 19. század közepének jellegzetes székelyföldi nemesi lakóháza, Sepsiszentgyörgyön (Háromszék, ma Kovászna megye, a kép digitálisan felújított) Forrás: Történelem Szinesben

Ezzel a tájékoztatással jelent meg a képernyőmön a Daczó-kúria eredeti állapotát tükröző felvétel.

A közleményben feltüntetett megjegyzést, miszerint „a kép digitálisan felújított”, komolyan kell venni, hiszen némi utánajárással megtalálható az eredetije is. Azt pedig Orbán Balázs, a Székelyföld jeles kutatója fényképezte, még 1863-ban. A digitális felújítás szerencsére nem rontott a hitelességén, s amit mesélni szeretnék róla, azt nem befolyásolta, csak a mai szem számára befogadhatóbbá tette. Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, s most a vele való beszélgetéssel igyekszem bemutatni, mit is mond ez a gyönyörű épület. Vagyis mondott, mert már nem áll, lebontották. Csak ez az egy fénykép mesél.

Mennyi MÉLTÓSÁG van ebben a házban! Tudod miért?

Mert mindene megvan, és függőlegesen néz egyenes gerinccel felfelé.

Igen, jó a megérzésed. Ez építészetre lefordítva úgy hangzik, hogy óriási a teteje, ötször akkora, mint ami elég lenne. Mert nekik telik rá. Nem is egy teteje van, hanem egyenesen kettő. És meredeken nyúlik az ég felé, mintha onnan kapná a hatalmat. Ezzel együtt nem hivalkodó. Régi szabály, hogy a magas tető legalább másfélszer olyan magas legyen, mint az alatta álló fal, a jó arányok végett.

Szimmetrikus mindene, de jobb szélen van egy kis elhajlás a szimmetriától, ott van gondolom még egy bejárat.

A szimmetria hatalmi jelkép, az örökkévalóságot, a rendíthetetlen erőt érzékelteti. Nehéz belőle kilépni, mert nagyon szabályos. Ugyanakkor megtöri tényleg egy kis „elhajlás”, és ez nagyon fontos. Ez jelzi benne az életet. A mi testünk sem tökéletesen szimmetrikus, ha az lenne, nem élne.

Kis filagória az előtérben, az ablakok fölött rajzos szemöldök, oszlopok is vannak odaépítve, persze nem kiugróan.

Érdekes, hogy a 19. sz. közepén épült, akkor már javában tombolt a klasszicizmus, már túl is voltunk rajta, ez meg még mindig barokk, vagyis az előző stíluskorszak terméke. Ebben a későbarokk formálásban van egy kis gyermeki báj. Nincs úgy kidolgozva, mint egy katolikus templom Rómában, csak a lényeget rajzolja fel. Nagyon emberi. Erősen emlékeztet a római Il Gesu templomra (Vignola műve), amit a barokk megjelenéseként emlegetnek 16. századból. Elképesztő erejű ez a csigavonalas motívum, három évszázaddal később és ezerötszáz kilométerrel odébb látjuk ismét. Gondolkozom az eredetén, a jelentésén, de csak halvány elképzeléseim vannak. Talán a klasszikus görög ión oszlopfő csigavonalát idézi szabadon, ahogy a barokkhoz illik, ez a "voluta" pedig nem is annyira a csigára, mint inkább a növények levelének hajladozására emlékeztet. Mindenre kész erő feszül benne, ami bármikor kibomolhat, mint egy rugó. 

Igen. Apró díszítések pl. ma már nincsenek. Csak egyenes, fantáziátlan vonalak.

Apró dolgokon múlik az építészet. Ez az érzékenység sajnos tényleg kihalt. Ám ez a ház nagyon tanulságos. Lehet vele tanítani.

Na és a színei! Tojáshéj alapon fehér kis díszítések, zöld zsalugáterrel. Annyira békés!

Valóban, nagyon finom, megszelídített barokk sárga és árnyalatai, meg a zöld hozzá. Nagyon harmonikus. Itt azonban némi fenntartással kell élnünk, hiszen ez egy utólag színezett kép, az eredetit nem ismerjük. Az igazi barokk sárga jóval erősebb, teltebb szín. Az okker és a vasoxid-sárga tartós, fényálló és nem túl drága festék volt, a korszak nemesi, egyházi és középületeinek nagy része ezt viselte. Csak a parasztházak voltak fehérek, az egyszerű, elérhető és olcsó mész miatt, de ezzel együtt ez a szegénység ismertetőjele is volt. A városi polgárházak mind színesek voltak. A sárgát pedig az uralkodói színnek tartották, hiszen a Habsburg-ház címerében lévő arany heraldikai megfelelője volt. Szívesen alkalmazták tehát, hogy rangot adjanak egy épületnek, ráadásul egy nagyon kellemes, életteli színnel.

A tojáshéj ezért alighanem erősebb sárga lehetett, a fehér pedig halványabb sárga. De legalább színes! A mai műemlékvédelem átfestené fehérre az egészet. Sajnos számos példa van rá manapság. Eltűnnek a színek a mai építészetből és ezt ráerőltetik a régire is. Pedig szebb a színes világ, erre jó példa ez a nemesi kúria is a múltból.

Évekkel ezelőtt terveztem egy épületbővítést Góré Tibornak, de sajnos az fennakadt az akkori főépítész torkán, nem lett belőle semmi, csak egy kisfilm (a YouTube-csatornámon látható, itt: https://youtu.be/jUSkrcXoFqA). Ám, ahogy az lenni szokott, barátommá vált a megrendelőm a munka során, pedig azelőtt nem ismertem. Közös hobbink a tenisz és a fényképezés volt, viszont ő ez utóbbit sokkal komolyabban vette nálam, és képzett kisfilmkészítővé fejlesztette magát. Egyszer aztán előállt azzal a vágyával, hogy szeretne végre egy nagyobb filmet forgatni, esetleg rólam. Nekem volt jobb ötletem, és a szerénységem is tiltakozott a felvetése ellen. Borsos József az 1930-as évek nagy hatású építésze volt Debrecenben. A rendezési terve alapjaiban határozta meg a mai városképet. Országosan is elismert épületeket alkotott. Neki köszönhetjük a temetőt a ravatalozóval, a Rendőrségi palotát, az Egyetemi templomot, a város első óvodáját, de Szegeden és Hódmezővásárhelyen is állnak templomai. Munkásságát két könyvben is feldolgoztam, kiállításokon, előadások alkalmával is ismertettem már. A téma a kisujjamban volt, és Tibi megfelelőnek találta az életmű bemutatását a saját elképzeléseihez is, hiszen az épületek videózásában már volt kellő gyakorlata, elsősorban drónok alkalmazásával. Elkészítettem egy filmvázlatot, hiszen az életművet én ismertem a legjobban. A dramaturgiai feldolgozást azonban senki nem vállalta az erős szakmai tartalom miatt, ezért az is rám maradt. Így a magam építész esze szerint megírtam az első forgatókönyvet. Sok-sok töprengés következett, hogyan is kell filmet készíteni, mi a járatos útja, hogyan tudnánk ezt önerőből megvalósítani, hiszen kezdő filmesként semmilyen támogatásra nem számíthattunk. Szerencsére találtunk társakat, önzetlen segítőket, közreműködőket a munkánkhoz, így lassacskán egyre komolyabban vettük magunkat. Aztán jött a nevezetes dátum, Borsos születésének 150. évfordulója 2025-ben, amelyre a város emlékévvel kívánt ünnepelni. Ez felgyorsította az eseményeket, mert vállaltuk, hogy az év végére megjelenünk egy életrajzi filmmel. De hogy is történt ez belülről nézve? Kapcsolódjunk most be az alkotó elmélkedéseibe (a továbbiakban Zoli néven), aki építészként ezúttal nem egy ház, hanem egy film megtervezésére vállalkozott. Ez lett A FŐÉPÍTÉSZ.

Ahogy egyre jobban belemelegszünk a filmezésbe, úgy egyre jobban tolódunk el az életrajzi játékfilm felé, lassan művészfilmes vágyakkal. Az operatőr barátom, Tibi lökdösi erre a filmet, amit egyáltalán nem bánok. Ő képekben, filmes hangulatokban gondolkozik, és nagyon sokat tájékozódik, tanul másoktól. Tele van ötletekkel, amiket nehezen tudok követni a forgatókönyvvel. Ez az elbizonytalanodás késztetett arra, hogy valami mondanivalót találjak az egészhez. Borsos mintaszerű életet élt. Úgy vélem kevés egy ilyen életrajz ismertetése, mert érdekes ugyan az építészete, de kevés a cselekmény, a drámai lehetőség, ezt belátom. Ezért nem bánnám, ha egy kicsit átvitt értelmű jelentést hangsúlyoznánk. Erre két gondolatom támad. Ennek érdekében lehet csökkenteni a bemutatott épületek, tervek számát is, hogy maradjon idő a lényegre. Ez a módszer megengedi, hogy kilépjünk az életrajzi időrendből is, visszaemlékezések formájában. (Pl. az Egyetemi templomnál emlékezhet Borsos a harminc évvel korábbi Árpád téri pályázatra.)

IDŐ

A film idősíkjainak fontos szerepet szánok. Korábban Woody Allennel példálóztam, de kialakult bennem egy gondolat az időről kapcsolatban, ami különbözik az övétől. Ő két idővel dolgozik, egy elbeszélő múlt és egy jelen. A jelenből időnként beleszól az elbeszélésbe (Annie Hall), vagy a két idősíkot arra használja fel, hogy kifejezze: mindig a korábbi történelmi időket tartjuk jobbnak, oda vágyunk, s ez régen is így volt (Éjfélkor Párizsban). Az én célom kicsit inkább a mai kvantumfizika időértelmezéséhez közelít, ami szerint nincs is idő, az nem múlik, csak a mi newtoni fizikai közegünkben. Hogy jön ez ide? Az építészet időtlenségét (nem idétlenségét!) lehetne hangsúlyozni. Amit Borsos száz éve alkotott, az ma is érvényes, és később is az lesz, mert egy ház évszázadokat is túlélhet. Ezt az időtálló értéket kell bemutatni, egyrészt közérthető elemzéssel, másrészt azzal, hogy a különböző idősíkok megjelennek és mindegyikben értékelik. Nálunk is csak 2-3 idősík van, viszont a szereplők ide-oda ugrálnak közöttük, ezzel teszik lényegtelenné az idő múlását és létezését. A film kezdődhet a Tibi javaslatával, vagyis a szerző (Zoli) bemutatásával, hogy akadt Borsosra, miért fontos neki, hogyan kezdett el kutatni levéltárakban (Indiana Jones), míg egyszer csak megelevenedik a kutatása tárgya, maga Borsos. (Benyit egy ajtón, s ott ül a múltban Borsos, vagyis átlép a múlt időbe.) Ezután Borsos élete a következő idősíkokban jelenhet meg:

• Borsos élete (folyamatosan, ez fogja össze a filmet: reggelizik, utazik, dolgozik, előad, fotózik, mutatja a házait, terveit)
• Borsos előzményei (ácsmester apja, egyetemi tanárai, vásárhelyi művészbarátai)
• Borsos találkozik az unokájával, aki már idősebb, mint Borsos maga (Ez milyen idő?)
• Borsos előadása a múzeumban (régi énje, és ma saját magát hallgatja, mint közönség)
• Borsos a ma élőkkel beszélget (Zolival), pl. a rendezési tervről vitatkoznak
• Borsos olyanokat mond, amit akkor nem tudhatott (már meghaltam, amikor megnyílt)
• Felesége általában együtt van vele (kávét ad, bőröndöt csomagol, beszélgetnek)
• Felesége férje kortársaként beszél a munkáiról, ő hogyan látja
• Felesége a jelenben visszaemlékszik, mintha Zoli kortársa, beszélgetőtársa lenne
• Felesége narrátor, külső szemlélőként beszél (pl. a múzeumi előadáson súgva a szomszédjának)
• Lánya egyszer Borsos idejében (apjába karolva), máskor albumokat nézegetve visszaemlékszik
• Lánya, mint mai fiatal beszél arról, hogy miért tetszenek neki ezek az épületek (a nézőnek engedjük felismerni, hogy ő játszotta a lányát – cameo, például egy utcai járókelő, ha megszólítja egy riporter)
• Feleséget játszó Anna verset mond színészként

Az idősíkok egyvelegét az teszi még inkább átjárhatóvá, hogy a szereplők időnként kiszólnak a filmből, mintha az éppen ott ülő mozinézőkkel beszélgetnének. Ezzel visszafelé is hatnak, a nézőket berántják a saját idejükbe.

A film során az idő nem egy irányban telik. Első nekifutásra az életrajzot időrendben követtem, de már az első olvasópróbán kiderült, ez így nagyon sablonos, az egyébként is kevés drámaiságot kínáló életmű így unalmassá válhat. Át kellett tehát terveznem a szerkezetet, s itt már az építészeti gyakorlatomhoz folyamodtam. Egy olyan építmény lett az eredmény, melynek középpontjában Borsos fő műve, a debreceni Ravatalozó áll, szándékom szerint a film aranymetszésében, vagyis nagyjából a kétharmadánál. Ezt már a kezdő jelenetnél előrevetítjük. Innen azonban az időrend megfordul. A Ravatalozó idejét tekintjük középpontnak, és a visszaemlékezések először a legfrissebb feladatokat hozzák elő (azok élnek a legjobban), majd egyre korábbi események, épületek, életmorzsák törnek felszínre. Mondanom sem kell, ez sem tisztán, mérnöki rendben jelenik meg, hiszen a fejezetek között logikai átmeneteket kell biztosítani a történet folyamatossága érdekében. Sokszor csak egy rövid mondat, egy utalás, egy kérdésfelvetés elég, hogy átlépjünk egy másik témába. Ez a logikai háló módosítja az időrendet, ha kell, és ketten együtt alkotnak egy egyedi szövetszerkezetet. Itt mindennek mindennel kapcsolódnia kell: gondolatnak, formának, szerkezetnek, akár az építészetben, míg minden a helyére nem kerül. A rendszer szabályosságait éppen a benne rejlő szabálytalanságok keltik életre, azok teszik tartóssá. (Erről szól Csermely Péter, aki a rejtett hálózatok erejét kutatja.) Nem kell tehát félni az időrend megbontásától az éppen odaillő gondolat érdekében, ha a folyamat úgy tovább tud haladni. A célba érkezés után, a nagy mű, a temető alapos elemzése következik, s innen kezdve helyreáll a világ rendje, az elismert, befutott építész munkáit időrendben kerülnek a filmkockákra.

Az említett rejtett hálózatok további rejtelme, az építészeti gondolkodás következő síkja a hangulati elemek váltakozó ritmusának beillesztése. Itt a filmes szempontok kerülnek előtérbe: nem hagyhatjuk a nézőt unatkozni. Ezért a szakmai komolyság, a tragikus élethelyzetek és a vidám jelenetek ritmusosan váltogatják egymást, esetenként a sokkhatástól sem riadunk vissza (bontás, panel, sörözés). Ezek alkalmazását is be kellett helyezni a megfelelő időben a film építményébe. Ennek érdekében az életmű szempontjából kevésbé fontos, de hiteles forrásból táplálkozó vidám események nagyobb hangsúlyt kapnak, hogy arányosabb, jobban élvezhető legyen a film. Az érzelmi hullámvasút mélypontjain pedig a valódi tragikus események tárulnak elénk. A filmet azonban nem fejezhetjük be egy ilyennel, ezért azt rögtön a film elején bemutatjuk. Így kellően figyelemfelkeltő lehet, és nem lesz egy szomorú élmény az utolsó benyomás a filmről. A következő táblázat a különböző hangulati elemek időbeosztását mutatja:

• 0 komoly kezdés – bontás, pusztítás
• 3 könnyed bevezető - témafelvetések
• 5 főcím – ünnepélyesen
• 7 könnyed kávézás – a szereplők bemutatása
• 12 komoly szakma – rendezési terv
• 21 autós burleszk – vidám közjátél
• 25 megint szakma – Ary-villa, művészház
• 32 Budapest burleszk – életrajzi részlet vidáman
• 35 korsós lány vicc – vidám kezdetek
• 39 szakma – Ipariskola, utazások, előadások, Városháza
• 49 szakma – Tabán ref. templom, Haydu-bérház
• 52 háború komoly és vicces
• 54 szakma – Erdély az épületeken
• 1:03 szakma – Susán ref. templom
• 1:07 szakma – a főépítész esetei
• 1:10 Amerika – könnyed és vicces útirajz
• 1:14 szakma – temető nagyon komolyan
• 1:27 sörözés – nagyon vidáman
• 1:28 szakma – parkerdő
• 1:30 nyugdíj – tragikusan
• 1:32 szakma – Egyetemi ref. templom
• 1:38 szakma – Szeged ref. templom
• 1:43 befejezés

Grafikonon ábrázolva jobban érzékelhető a film érzelmi szívgörbéjének lüktetése (a vonal fölött a könnyedebb, vidámabb, sőt vicces hangulatok, a vonal alatt a szomorú jelenetek, a vonalhoz közeli időszakok pedig a szakmai tartalmak):

A hullámvasút rajza utólag készült, de a film hangulati ritmusát nem számítás, hanem az arányérzékünk irányítja. Leolvasható belőle a fiatalkori sikerek időszaka, majd a háború megtöri a lendületet, aztán megint néhány szép esztendő, s a temető drámai mondanivalójának hosszabb kifejtése, amit megint egy csattanós jelenet old fel. Utólag ránézve feltűnik, hogy az érzelmi kitörések nagyjából azonos időközönként követik egymást, hat részre tagolva a filmet. Ez a film építménye, ahogy zenei vagy irodalmi darabokra mondani szokás: az architektúrája.

MŰVÉSZET

Anna versekkel érzékeltet egy-egy hangulatot. Ilyenkor saját magát játsza (cameo), vagyis Ráckevei Anna színésznőt, aki verset mond, vagy felolvas korabeli újságokból, képeslapokról. Juli is betársulhat. (Horváth Juli, aki a filmbeli szerepében is a lánya és a valóságban is.) A nézők felismerik, és zavarba jönnek, hogy akkor ki az igazi, ki a színész, de ha többször így megjelenik, akkor megszokják és már nem lesz kérdés számukra, feloldódnak a határok a játék és a valóság között. Az ő feladata a versek kiválasztása is. Lehet vicces, derűs is, de lehet filozofikus mélységű. Fontos, hogy rögtön érthető vagy érezhető legyen. Javaslom pl. Csontos János: Építészet c. versét. Ez illene pl. a Ravatalozóhoz. János régi barátom volt, költő létére kiváló építészeti filmeket készített, egyet velem is forgatott, éppen Borsosról.

Túl a tömegen, a mennyiség forradalmán
az építésznek még maradt csöpp esélye
S.O.S.-re, menteni szottyadt lelkeinket.
Ő formálja át a teret hellyé,
a helyet az élet templomaivá.
Ő hasítja ki a sosem-voltat a mindig-voltból,
kijátszva nekünk rendelt töredék-íveket.
Ami volt: örök; ami lett: esetleges.
Csak a ceremóniamester tudhatja, miként
merevülünk ki térben és időben.
(Csontos János: Építészet - részlet)

Kezdődhet a verselés a nyitó jelenetnél, amikor Zoli átlép a múltba és találkozik Borsossal (Átlépünk az idő kapuján.) Lehetne vezérelv egyébként Borsos kortársaitól idézni, az egyúttal irodalmi hátteret is adna az életrajzhoz, hangulati színt jelentene. Vagy éppen a korszak művészeti vitáihoz szólna hozzá (neobarokk, mint az álságos, maradi dzsentri életérzés; vagy Kós Károly nemzeti érzelmű művészete). Ez lehetne kitalálós játék is, mint a Lyukasórában. És akkor Artúr-Borsos is cameózhat néha. Na, ki írta ezt? Kitalálja-e? Ez az egész azért lenne fontos, mert azt érzékeltetné, hogy az építészet ugyanúgy része a művészetnek, mint az irodalom, vagy a zene.

ZENE

A házak zenei ritmusáról, dallamáról is sokat beszélgetünk Kovács Lilian zeneszerzővel. A Ravatalozót elemezzük, mint zenei jelenséget, a benső életét, intimitását, szívritmusát. Ami hatással van ránk, akkor is, ha nem tudunk róla. Mit jelent az intonáció az építészetben? Pl. egy boglyaív (a ravatalozó boltíve) nem mindegy, hogy milyen magas, milyen ívelődésű, pedig matematikai értelemben ugyanaz a képlet. Mégis más a hatása. Nem mindegy az intonáció, a hangok pontos ismerete a különböző hangnemekben. Ez egy értelmezési lehetőség az építészetben is, amit itt arányérzéknek foghatunk fel, s ez leginkább a belső érzékenységre alapul. A boglyaív akkor tökéletes (a magassága, öblössége, hegyessége), ha a sejtjeim is azt mondják, hogy ez így jó, mert szabály nincs rá. Érezni kell. Meg a ravatalozó kétszólamú dallama! Olyan trükkös a szerkezete, hogy van egy hosszú lapostető. Alatta van az árkádsor, fölötte meg a magas tetők. (Előzménye a művészház terve.) Ezeknek más a ritmusa és a hangsúlyozása, mégis együttes a hangzása. Vagyis a látványa. Ami itt ugyanaz. Az árkádsor az egyik szólam, a magas tetők a másik. Hasonló az orgonapont a zenében. (Erre egy gyönyörű példa ez a rövid bizánci ének: https://youtube.com/watch?v=P9Hres93mBs&si=kgC7_aYDiVc6_bQp) Ami tartja ugyanazt. Változatlanul. Nem mozdul. Ha tetszik, évszázadok óta, és azt lengik körül a változók, a mozgók, a nemstatikus elevenek. Az orgonapont olyan a zenében, mintha rácsatlakoznánk egy soha meg nem szűnő, soha véget nem érő hatalmas erőre, legyen az pl. az Úristen tartóereje, amire mi pont most, pont ebben az évszázadban rácsatlakozunk. De az mindig volt és mindig lesz, csak most hasítjuk ki az időből (ahogy Csontos János a versében). A Ravatalozó árkádsora, ami itt maga az állandóság, mégis nagyon finom rezdülések sorozata, hiszen más az oszlopok téglajátéka. Ebben is van egy belső számosság és szimmetria, amit finomhangolásnak nevezhetünk. Megzenésítjük a Ravatalozót (hiszen az építészet megfagyott zene). Lilian zseniálisan egy egyszerű népi dallamból bontja ki a muzsikát, ami a film csúcspontja. Többször átdolgozza, hogy pontos legyen a hangolása a zenét folytató harangszóhoz is. Az ugyanis az ott valójában megszólaló lélekharang, így hiteles. Hosszas rábeszélésre vállalja a film többi részének zenéjét is, de súlyos betegsége sajnos gyakran akadályozza a munkában. Nem kell minden jelenethez zene, végignézzük apróra, és mindenhol vannak ötletei, hogy a látványhoz milyen hangzást alkosson. A szükséges helyeken nagyon elmélyült hangulatot hoz. Figyel a zene tartalmi jelentőségére is, például a templomoknál, ahol az óprotestáns graduálokat idézi fel, figyelmeztetésként az örökségünk ápolására. A vidám és ironikus zenéket is bravúrosan oldja meg, eltalálva az idézett korszakok hangulatát, rendkívül szórakoztatóan. Mindezt saját hangjával és zongorajátékával. Magának a zenének is van „architektúrája” a film során, a főtéma rejtve megszólal több helyen is. Szeretnénk majd egy önálló zeneműben, szvit formájában is feldolgozni, mert nagyon élvezetes és tartalmas muzsikát hallhatunk, ami önmagában is érték. Álljon itt néhány vélemény a film zenéjéről:

A lapostető nagyon tetszett, mint alaphang, a hármas egységek, mint a középkori tökéletes arányszám, az interdiszciplináris oktatásban, aminek magam is gyakorlója vagyok, a reims-i katedrális főbejáratát és két oldalsó bejáratát is szinkópának ritmizálja a diák. De ez a rész nagyon megfogott, nem csak a zenei rokonítás miatt, de pl. a veleméri fénytemplomnak is csak az a falfreskója nem lát napfényt soha, ami a pusztulást szimbolizálja... Egyszer magam is felfigyeltem Mindenszentek előtt a Köztemető fényjátékára, meg is örökítettem. Így kellene építészetet, meg minden mást is tanítani, megláttatva benne az időtlent, s az időtlenség viszonylatában az emberit. S ha már az építészet lehet zenébe olvadás, akkor egy szép épület is muzsikál, rendje van. (Kovács Krisztina, zenész)

A Ravatalozó volt a film kulminációs pontja, csúcspontja, ez nagyon ütős volt, átjött.

Most értettem meg, hogy mire való a zene a filmek alatt, akár el is viheti az egész filmet, itt kiemelt helyeken nagyon tarolt a zene, vitte az egészet. (Nagy Sebestyén)

A főcím zene kiemelkedik az egészből, majdnem elsírtam magam olyan szép. A Ravatalozó zenéjének fenséges nyugodtsága csúcspontja lett az egésznek, jólesően érkezik el a filmben a rihegés-röhögés után, ami nem tetszett, sok. (Enikő, matek tanár angolul)

A zene nagyon érett, nagyon mély gondolatokat üzen, ahol pedig kellett megfelelően vidám volt. A református templomok zenéi roppant izgalmasak, tetszik, hogy nem hangszerek, hanem emberi hangokon szólal meg mindez. Az ütő használata nagyon jó ötlet, külön színt ad neki. (Éva, Marina, tanárok)

Most jöttem rá, hogy a zene lelkiségén nyugszik egy film. Roppant mély gondolatokat közölt, de ugyanakkor roppant vidámmá is tudott tenni a zene. (Ági, tanár)

Nem gondoltam, hogy ennyire kidolgozott mélységgel fog hozzányúlni a zenéhez (Kovács Lilian), azt hittem, hogy csak futamokat fog kergetni le s föl. Ehelyett valódi szerkezettel valódi kompozíciók szólaltak meg. A film nagyon ült, minden érthető volt, nem unatkoztunk egy percig sem. Jó volt az ütő használata az énekek alatt, jó ötlet, régi és új korok találkozásának eklatáns példája, így kell megmenteni régi korok zenéjét. (Deményi Sarolta zenész)

XY… az elején a heavy metalt nagyon díjazta, úgy mondta, hogy azonnal bevonja a metal húzása a nézőt, magyarán nem tudsz nem odafigyelni már az első pillanattól kezdve. Jelenlétet követel a lüktetés. A főcím ezzel ellentétes ellágyuló szépsége, rajzos jellege (ezalatt a dallami díszítéseket érthette) olyan szépen lekerekíti a kezdeti heavy metalt. A jazz részt külön kiemelte, amikor RZ nyomoz az irattárban. Azt mondta, óriási ötlet a nyomozást jazz akkordokkal érzékeltetni, ad neki egy roppant különleges titokzatosságot (ő volt az egyetlen, aki ezt felfedezte, nyilván azért, mert ő könnyűzenész). Tetszett neki nagyon a gregorián alatti 7/8-ados lüktetés, teljesen feldobódott tőle, hogy a régmúltat összehozta a jelennel. (xy zenész)

Remélem, a film kifejezi azt a bizonyos összművészeti gondolatot, amiben az építészettel együtt szerepel a festészet, szobrászat, költészet és zene. Tulajdonképpen ezt az összhatást támasztaná alá az időtlenség is: a művészet örök.

SZÍNÉSZEK

Ráckevei Anna régi ismerősöm, barátom a színházban, nem kérdés, hogy szerepelnie kell. Adódik a feleség szerepére. Vranyecz Artúr annyira hasonlít Borsosra, hogy ő sem kérdés. Nagyon megtisztel ez a két kiváló színművész, hogy önzetlenül, baráti segítségből közreműködik a munkánkban. Számítok a szakmai segítségükre, hiszen én nem vagyok sem dramaturg, sem rendező, és meg is kapom tőlük a kellő támogatást. Ugyanakkor ők hozzák a profizmusukat is, s abból nem engednek. Ehhez kell nekem is alkalmazkodni. Egyszerűbben képzeltem el a filmemet, de az ő szintjük más. Ezt el kell fogadnom, sőt, örülök is neki, mert a jelenlétük, a gyakorlati megoldásaik, a tehetségük számos apró adalékkal szolgál. Így aztán - belesodródva az igazi filmkészítés világába - további epizódszereplőket is felkérek. Ismerősök és ismeretlenek egyaránt nagyon kedvesen állnak rendelkezésünkre, hogy gazdagítsák a munkánkat.

Artúr, mint főszereplő remekül hozza a komoly, tekintélyes, jó szakember alakját, éppen úgy, ahogy elképzelem, helyenként kedélyes humorral, de mindig megtartva a méltóságát. Sokszor javítgatja, igazítja a szöveget, és bámulatos türelemmel ismételteti meg a jelenetrészleteket, ötször-tízszer is, amíg az én nehézkes mondataimat sikerül megfelelően közvetíteni. Ez persze leginkább az én hibám, mert én nem vagyok színész, csak egy kontár, aki mindig közbeszól, de az is igaz, hogy sokszor Borsos saját, eredeti szövegeit adom Artúr szájába. Ezek kicsit régiesek és írott szövegek, nem pedig beszélt szófordulatok. Mégis, azért hagyom meg ezeket, mert így jobban kitűnik Borsos hivatali tekintélye.

Ida, mint a felesége, az a mindent tudó másodszereplő, aki csendesen a háttérben volt Borsos életében, de testközelből, sőt bizalmas közelségből ismerte az életét, a munkáit, és most segít nekünk felidézni. Fontos szereplő a maga szerénységével, kedvesen, családias iróniával, óvónői lelki érzékenységével, irodalmi műveltségével. Akár azt is megteheti, hogy az észrevételeit Ráckevei Annaként (cameo) szúrja közbe a történetbe. Mint a verseket, vagy azokhoz kapcsolódva. Jelentőségét azonban nem akarom eltúlozni, kerülném a szokásos újságírói közhelyet, hogy bizony, ez a feleség nélkül nem jöhetett volna létre.

Ducika, Borsos és Ida lánya nem lehet más, mint Ida (Ráckevei Anna) valóságos lánya, Horváth Juli. Eleven színkép a családi életben a cserfességével, jó ötletei vannak, és kíméletlen a hibáimmal szemben. Addig nem nyugszik, amíg a szöveg gondolatainak sorrendje pontosan, logikusan össze nem áll.

KÖLTŐI ÉN

Kiről is szól ez a film? Én is szerepelek benne, így ezzel a kérdéssel magam is küzdök. Több évtizedes kutatás, elemzés után szakmailag, érzelmileg önkéntelenül is azonosulni kezdtem Borsossal, az unokái körében szinte már családtagnak érzem magam. Vállalnom kell a szakértő szerepét és nem titkolhatom el a filmben sem. Ezért inkább megjelenek én is, habár sután, mert nem vagyok egy színész alkat, de ez még mindig jobb, mintha egy narrátor szövegelne unalmasan a háttérből. Így viszont kénytelen vagyok a személyes kapcsolódásaimat is feltárni, hogy hiteles legyek. Ez alkalmat ad helyenként a véleményem megfogalmazására is, amiből így látszik, hogy csak én gondolom, nem tartozik a tényanyaghoz. Valóban vannak is életrajzi párhuzamosságok (festés, egyetem, templomok stb.). Ezen túl azonban a Borsos életmű bemutatása szigorúan hiteles tényanyagon alapul, saját írásai, előadásai, művei, fotói alapján. Határozottan tiltakozom, amikor Tibi a mesterséges intelligenciához akar fordulni, nincs is benne semmi ilyesmi. Itt minden igaz és hiteles, mert személyesen mi csináljuk.

HELYSZÍNEK

Folytatva az előző gondolatot, személyesen mi keressük és hozzuk létre a stúdiófelvételek helyszíneit is. A családi nappali a Szabó Magda emlékházban rendelkezésünkre áll. Ismerem jól, hiszen részt vettem tervezőként a kialakításában. Pici átrendezéssel kész van, hitelesen mutatja a korabeli polgári hangulatot. Egy másik belső helyszín Borsos műterme. Tibi elképzelt egy ütött-kopott irodát, málló vakolattal, a redőny rácsain át besurranó poros napsugarakkal, makettekkel, régi rajzokkal, eszközökkel. Keresgéljük, közben ellenőrizni kell, hogy minden Borsos-épületet meg tudunk-e közelíteni a felvételekhez. Egyet nem tudunk, a Simonyi úti villát, ami ráadásul zárva, se névtábla, se csengő, lakatlan. Hosszas kutatás kezdődik, mire végre megtaláljuk a tulajt, aki pár mondat után ingyen rendelkezésünkre bocsátja a filmezéshez. S amikor belépünk, pontosan a Tibi álma áll előttünk, mert a festők már éppen lekaparták a málló rétegeket és otthagyták. Nekünk már csak a berendezést kellett összeügyeskednünk innen-onnan összeszedett tárgyakból. Így lett Borsos műterme éppen a saját művében, ahol hetekig nyugodtan dolgozhattunk.

LÁTVÁNYVILÁG

Góré Tibi öt-hat szakember munkáját végzi el egy személyben. Kezeli a két kamerát, azok beállításait, a világítást és a hangtechnikát is, minden szereplőn külön rejtett mikrofonnal. Zsonglőrként ügyeskedik a saját felszerelését használva, esetenként újabb és újabb kiegészítő mütyűröket vásárolva, hogy minél profibb legyen a felvétel. Emellett segít a beállításokban, fáradhatatlanul járja a külső helyszíneket. Itt van igazán elemében, amikor a drónjával készít páratlanul érdekes, látványos épületfelvételeket. Jó érzékkel keresi azokat a helyzeteket, amik a forgatókönyv adott részleteit mutatják be a házakon. Kiváló operatőr, aki az egész folyamat során igyekezett hasznosítani filmes ismereteit. Ezzel javítja, támogatja az én világom bemutatását. Persze, ez nem mindig megy vita nélkül, de ő is a szent cél érdekében vagdossa ki a felesleget, hogy filmként jobban élvezhető legyen, még ha fáj is engednem a szakmai részletekből. Pedig szívesen rajzolgatok a filmben magyarázatul, s ezt a laikusok is értik és élvezik. De nem lehet ezt se túlzásba vinni, és a film hossza se lehet túlzott. Ebben Tibi szigorú és kérlelhetetlen. Jó érzékkel színezi a film hangulatát, szó szerint, mert a régi idők jeleneteit (nappali, műterem) kicsit kopottabb, sárguló összhatásban lebegteti, míg a mai épületbemutatók az útifilmek telített színeivel dolgoznak. Így a különböző idősíkokat ezzel is jobban érzékeljük.

FORGATÓKÖNYV

Ezzel fejezem be, jóllehet ez a filmkészítés első lépése. Nem is azért, hogy ezt részletezzem – sokszor át kellett írogatnom -, hanem a benne feldobott kérdések miatt. Olyan gondolatok ezek, amik kifejtés, sokszor válasz nélkül maradnak, de részei a kultúrtörténetnek. Egy filmnek nem feladata, hogy minden apróságot megoldjon, de a fő témával kapcsolatban érdemes rajtuk elgondolkozni. Hátha lesz, akit ezek tovább foglalkoztatnak.

Csontos János verse – pár szóval az építészet jelentősége
neoreneszánsz, neobarokk és középkor – szerepük a magyar művelődésben
középkor és népi építészet hasonlósága
Klebelsberg – Db. Borsos szerepe, Szegeden a klinker, tanyasi iskolák
főépítész és polgármester (azóta sem)
ízléstelenség az építészetben – Arany Bika, Takarékbank, Batthyány-sarok
sugárutak – Párizs, Hauszmann báró
boglyaív – formai és erőtani elemzések
Sz. András tpl – Nagytemplom (merre néznek)
temető a tisztásra – környezetvédelem, telepített erdő (Pohl Ferenc)
temetői szabályok – épület csak a kerítésnél
stadion, fürdő – szakosztály közös munkája – tervezői önérzet ébredése
Egyetemi tpl. világiassá vált, orgona idegen
minden nemzeti?
óvoda – megszűnik (ez volt az első, Szabó Magda és nagynénje)
kis autótörténet (Adler Trumpf Junior 1934 - Borsos-villa előadásom)
12. századi óprotestáns graduál énekek szerepe a mai reformátusoknál
zenei kifejezések – bontás (heavy metal), panel (csattogás), ravatalozó (népdal)
ház és zene oda-vissza működik (minden ház zenél?)
stb.

Debrecen, 2026. március 9.

A kortárs debreceni épületek közül az egyik kedvencem a Bem téri vérellátó állomás nagyszabású palotája. Annak hívom, a helyi hagyománynak megfelelően, mert régen a nagyobb középületeket méltatták ezzel a szóval, és erre illik is. De kezdjük a kortárs jelző kibontásával. Ezzel minden korban a saját idejük szokásait nevezték meg, de csak a 20. század második felében vált stílusfogalommá. Igen, egy bizonyos stílus, a Bauhaus modernizmusát védték ezzel, s védik a mai napig is az építészek. Azt hiszik, mindenki úgy gondolkozik, ahogy ők, tehát ez a kortárs szellemiség. És akkor most mutatok itt egy olyan épületet, ami éppen az ellenkezője ennek, mégis kortárs, hiszen az elmúlt évtizedekben született, napjaink építészének, Gellér Ferencnek az alkotása. Nap-mint-nap látom, és mindig elgyönyörködöm benne. Fantázia, méltóság, arányosság, harmónia árad belőle és ráadásul a korszerűség, vagyis a kortárs szellemiség is tetten érhető benne.

A nagy méretű tető az alaposan túlnyúló eresszel a népi építészet arányait kölcsönzi, s a parasztházaknál azért szeretjük a nagy tetőt, mert emberszerű (antropomorf), hiszen a kicsi gyereknek is nagy a feje a testéhez képest. Gondoljunk bele, mit tudhat erről egy lapostetős épület!

A méltóságát pedig az adja, hogy áll a lábán. Délcegen kihúzza magát az oszlopsoron, ami igazából a külső fal, de az ablakok függőleges összefogásával ezek a falsávok oszlopokká nemesülnek és az eget tartják. Fönt pedig úgy kukucskálnak ki a tetőablakok szemei, mintha már a fenti világot kémlelnék. Életszerű, antropomorf épület, a sorakozó emberek (bizonyára véradásra várnak) mellkasát, bordái is látjuk.

Vegyük észre az ablakok fölé ügyeskedett timpanont is! Ez a történeti utalás talán csak véletlen, de akkor is ott van, jól kifejezve a város klasszikus kultúrába vetett bizalmát. Legjelesebb képviselője a Kollégium és a Nagytemplom, melyek nyomán számtalan debreceni polgár érezte szükségesnek az azonosulás kifejezését, s árasztotta el cívisházait timpanonokkal. Ennek emléke még a 20. század végén is ilyen erős, igaz, nagyon leegyszerűsített eszközökkel.

Az alkotó fantázia ehhez még hozzáadta az ablaksávok ferde kiszögellését is, zöld acélvázból készítve, erősen tükröző üvegfelületekkel, amely a korszerűség jóleső érzését kelti. Amikor elhaladunk a ház előtt, ezek a ferde felületek megtörve, folyamatosan változva, vibrálva tükrözik a környezetet. Csak néhány vonást említettem, lehet folytatni az elemzést. Emeli a hangulatát a park előtte, ami eléggé rendezetlen, ápolatlan, mégis egy üde zöld folt, ami mindig jól jön egy háznak. Már csak azt kellene elfelejtenünk, hogy ez egy óriási vérellátó állomás. Jobban szeretnénk, ha egy iskola lenne, vagy egy művelődési ház hatalmas könyvtárral.

Egy orvostól hallottam a rádió egészségügyi műsorában nemrég, hogy az ember biológiai tekintetben erdőlakó élőlény. Százezer éves történetéből csak a legutóbbi pár ezer évben épített magának környezetet, az igazi nagyvárosi lét pedig ebből mindössze pár száz évet tehet ki. Ez a rövid civilizációs szakasz pedig nem tudta megváltoztatni lényegesen biológiai felépítését. Az továbbra is erdőlakó maradt. Ezzel magyarázzák a rengeteg utáni vágyakozásunkat, ezért szeretünk kirándulni, s a pusztaság helyett inkább a fák között érezzük jól magunkat. A létfenntartás, az élelemszerzés esélye nyilván jobb volt az erdőben, mint egy kopár hegyen vagy egy füves pusztán, s talán ebből ered a térérzékelésünk kialakulása is. Vonzónak érezzük a környezetünkben lévő nagyobb dolgok közelségét, például a fák sűrűjét, de akár egyetlen nagy fát is. Ez a lelki beállítottság tetten érhető építészeti szokásainkban is. Egy fasorokkal szegélyezett belvárosi utca kellemes élmény télen-nyáron, észre se vesszük, milyen házak állnak ott. Mindegy, az erdő érzete a fontos. Amikor kivágnak egy sor fát, előbukkannak a jó és rossz homlokzatok, az igényes és igénytelen házak zavaros egyvelege előbújik, akkor nem csak a kivágott természet miatt háborgunk, hanem a „biológiánk” erdei kapcsolatának elvesztése miatt is. A fák utáni vágyunk pedig magában az építészetben is megjelenik. Megépítjük az erdőt magunknak.

A gótika csodálatos belső terei feltűnően erdőszerűek, jól felismerhetően a fák lombjának elágazásait mintázzák, nem csak tartószerkezeti okból, de a látvánnyal is erre utalnak.

 Később Gaudí, a katalán zseni is erdőket épített a keresztény gyülekezetek számára, mintha visszatérnének így az erdei tisztásokra.

Makovecz Imre, a mi zsenink is így gondolkozott, a végsőkig fokozva az allegóriát, hiszen nála a megidézett lombkoronák valódi fából épültek. Ősi vágyak megidézésére képes az építészet.

De milyen jó egy nyári délután a debreceni Kétmalom utca, Kút utca, Ajtó utca hatalmas lombsátora alatt sétálni!

A debreceni Faraktár utca nem tartozik a legszebb útvonalak közé, de mit is várhatnánk egy raktárkörzettől. Mégis jó hangulatú emlékhely a város számára, főként az itt lakó Zsuzsi vonat miatt. Különlegessége, hogy templomtól templomig tart. A Méliusz téri református Veres templomtól indul, és a Szabadság telepi (korábban Nyilas telepi) református templomnál, és a vele szemben álló Szent István Király katolikus templomnál ér véget. Az így keretbe foglalt, hosszú útvonalon aztán minden van, mint a vurstliban. De egész az elején, a Hajnal utcai kereszteződésben áll néhány bérház kedélyes társasága, amellyel már régóta szemezek. Most a Telex hírportál gazdasági rovatában jelent meg róluk egy elemzés (2025. október 30. Weiler Vilmos) építésük körülményeiről. Én azonban ebben a sorozatomban csak a látványról szoktam írni, hogy mit fejez ki számunkra egy épület, anélkül, hogy ismernénk a történetét. Most, nekünk, mit mond. Engem megfogott valami különös emberség ezekben az épülettömbökben. Mintha kis óvodások állnának szépen sorban. Kopott homlokzatuk alul is sugárzik a méltóság. Mindegyik egy önálló egyéniség. Nem olvadnak össze, mint a mai szalagházak, ahol az ismeretlenség tömegébe vész mindegyik lakás. Nem, ők itt önállóak, megengedik, hogy fák nőjenek körülöttük, mégis összetartoznak az egyformaságuk miatt. Tervezőjük nagyon egyszerű eszközökkel dolgozott, látszik, hogy olcsó lakások számára, mégis látszik a határozott önérzet a középső, kiemelkedő oromzat hatására. Ahogy a tető síkjai leereszkednek mellette, mintha a fejét délcegen felemelné. Emberszerű, antropomorf, még a véghomlokzat felső szintjén is mintha két szem kukucskálna ki a világra az üstöke alól. Lám, száz évvel ezelőtt már alkalmazta alkotója a magastető beépítését, ami csak jóval később jött divatba. Itt már tudatosan használja, hogy jobb arányai legyenek az épületnek, mert a nagy tető mindig barátságos. Miért? Ez is az emberszerűségből adódik. A kicsi gyerek is azért annyira szerethető, mert nagy a feje, s ez a legtöbb állatra is igaz, attól olyan aranyos a kicsi. Ez az arány a kedves babasággal kapcsolódik össze az agyunkban, ezért szeretjük látni épületeken is. A dús hajkorona a felnőtteknél is ezt a hatást idézi fel. Lám, a villanydrótok hálóján is átsüt ezekből a házakból ez a kedvesség és méltóság. A mai tetőtérbeépítésekkel ellentétben itt nem látunk szanaszét szórt tetőablakokat, a tetősíkok kellemesen nyugodtak, egységesek, mert a ház rövid méretéből adódóan sikerült a lakások ablakait az oromzatok falaiban elhelyezni. Találékonyság, műszaki tudás és emberi érzékenység jellemzi ezt a szerény épületegyüttest. Most kivételesen azt is elárulom, ki tervezte, mert az említett elemzésben közölt tervlapról kiderül, és nem közömbös számomra. Borsos József aláírása látható rajta.

A KÉRDÉS 

A budapesti Műcsarnok adott helyet 2023-ban a II. Népművészeti Nemzeti Szalon kiállításának LélekFormák címmel, melynek főrendezője Vetró Mihály volt. Alapvető célja az volt, hogy bemutassa „Az erős gyökerekből táplálkozó, növekedő, napjainkban is kivirágzó magyar művészetet és azt a szerves gondolkodásmódot, mely az alkotás örömén keresztül túlélni segít. … példát mutatni a jövőnek: Így is lehet. Vagy talán: Így érdemes.” (részlet a bevezetőből) A hely mérete nem tette lehetővé, hogy az építészet is megjelenjen a tárgyalkotó tevékenységek mellett. Rendeztek azonban egy szakmai beszélgetést a helyszínen 2023. május 25-én Építsen az égre házat címmel, melynek témája „A népművészet hatása a kortárs építészetre” volt. Ezen vehettünk részt: Salamin Ferenc, Turi Attila, U. Nagy Gábor és Rácz Zoltán építészek. A beszélgetést Horváth Szilárd vezette. A felvételt az előzetes ígéretek ellenére sajnos nem tették közzé. Fontosnak tartottam azonban utána magamban alaposan újra végiggondolni, hiszen magam is cselekvő résztvevője voltam az építészeti folyamatoknak. Így gondolom tehát.

A NEMZETTUDATRÓL

A beszélgetés során abból indultunk ki, hogy mi a nép és a művészete, mik a jellemzői, miért fontos, hogyan őrizzük, tanítsuk. Ezt megelőzően azonban magát a népet kell meghatároznunk a számunkra fontos szempontból. A nemzettudat felől közelítve lényeges vonásait világíthatjuk meg. Hazánk ezeréves történelmére gondolva, sőt azon túl is, a nemzet fogalmát természetes egyszerűséggel használjuk az ország egész népességére vonatkoztatva. Ez azonban csak a nemesi, kisnemesi körökben volt létező fogalom, vagyis csak a feudális arisztokrácia tekintett úgy a környezetére, mint nemzetének tulajdonára, s ebbe nem is tartozott bele az állam egész területe. Számukra csak az érdekeltségi övezetük bírt nemzeti jelentőséggel, a vele együtt nemzett rokonsággal. Ebbe nem tartozott bele birtokaik jobbágysága, szolgáló népe. Nyelvünk meg is különbözteti a nemzetet és a népet. A nép ma is az egyszerű, dolgozó emberek sokaságát jelenti, míg a nemzet mindenkire vonatkozik, akár gazdag, akár szegény, bárhol él a világon. Ennek pontos jellemzése most nem feladatunk, de azt nem árt tudnunk, hogy a mai nemzet fogalma, mint közösségi érzés, komolyan csak 1848 után alakult ki, a jobbágyfelszabadítás és a polgárosodás következtében. A paraszti életforma azonban még jó egy évszázadig a hagyományos formájában élt tovább. Hogyan mutatkozott ez meg az építészetünkben?

Az európai architektúrát alapvetően a görög-latin kultúra határozta meg a kezdetektől egészen a 20. századig. A középkor saját európai utat talált magának az építészetben a 11. században, amely a 15. századig bírta, aztán megint mindent ellepett az antik feléledése, sokszor egymás után, míg ötszáz év alatt ez is kifulladt. Természetesen felismerhetünk helyi, nemzeti eltéréseket, de a művészet európai áramlása előtt nem volt akadály. A magyarországi uralkodó osztály építészete belesimult ebbe a folyamatba, s mivel a nemzet képviselőiként szerepeltek, azt is elfogadhatjuk, hogy a magyar nemzeti építészet része volt az európai. Ez a lendület a városi polgárság körében is töretlenül folytatódott.

A népművészet azonban ellenállt! Mint a felhők, átvonultak fölötte a nagy stíluskorszakok az arisztokrácia alkalmazásában, de lent ő élte csendesen a maga életét. Alig-alig voltak hatással egymásra, de a tornác, kivált, ha szép, kövér, kerek oszlopokkal látták el, gyanúsan emlékeztet egy klasszikus oszlopsorra, amelyet a jobbágyok csak az urasági, klasszicista kúriákból, kastélyokból leshettek el. Itt említhetjük még a beszédes nevű parasztbarokk homlokzatokat. Ezek a kölcsönzött stíluselemek azonban csak felületi hatások, nem érintik a népi építészet lényegét. Ha belegondolunk, hogy az antik építészet a görög néplélekben kristályosodott ki, akkor feltehetjük a kérdést: vajon a magyar néplélekben van-e olyan tartalom, amely hasonló jelentőségű lehet a magyar vagy akár az egyetemes építészet számára a harmadik évezredben?

A „nagy építészet” klasszikus vonulata tehát a 19. század végére kimerült. Állandó ismétlése unalmassá vált, túlságosan kötődött az úri rendhez. Éppen ennek köszönhetően, Trianon után a dzsentri utánérzés formájában még feltámadt rövid időre a neobarokk. A kiegyezés utáni békés polgárosodás azonban már feltette a nemzeti jelleg kérdését. Hosszas viták után először, német nyomásra, furcsa módon az itáliai reneszánszra esett a választás. Tömegével épültek a városi paloták, középületek, bérházak ebben a stílusban, Ybl munkássága is nagyrészt ehhez kötődött. A kérdésre aztán a másik válasz a középkor volt. A Műegyetem oktatói gárdája elkötelezett híve volt a magyar középkornak. A mi román és gótikus épületeinket, főleg a templomokat azonban külföldi, francia és olasz mesterek emelték, a maguk európai stílusában. A késői 19. század mégis ebben találta meg a nemzeti kapaszkodót, mert hiszen a középkor volt az önálló magyar államiság legsikeresebb korszaka. Így hát fogadjuk el, hogy az eklektika, a keveredő historizmus után kedveltté vált neoromán és neogótikus épületek a magyar érzelem felmutatása érdekében születtek. Tanulságos ehhez megismerni Debrecen kiváló építészének, Borsos Józsefnek a pályáját és véleményét. Ő éppen ebben a korszakban volt Hauszmann, Steindl, Pecz tanítványa. Alaposan megtanították neki a középkort, így az első önálló munkája is egy szép, szabályos, gótikus református templom lett Hódmezővásárhely Tabán városrészében. A századforduló szecessziós, „kivonuló” mozgalma azonban hamar felébresztette, s később visszatekintve már így „méltatta” egy előadásában a neoközépkorunkat:
„Országháza. Fájdalom, erről nem mondható, hogy nemzeti szellemben volna fogalmazva. A kemény német formák, melyeket a kölni dómnál láttunk, vannak meg itt is, s a cél, hogy minél inkább utánozzák az idegent, el is van érve. Nincs is magyar szellemnek semmi köze hozzá.”
Azt is megjegyezte, hogy az elhelyezését meg a londoni parlament ihlette, vagyis azt is külföldről másoltuk. Jellemző szigorú elveire, hogy a debreceni Városháza klasszicizmusát is idegennek érezte, erősen támogatta a lebontásának gondolatát.

Borsos nagy lelkesedéssel agitált a szecesszió mellett, amiben a nemzeti jelleg kifejezésének nagyszerű lehetőségét látta, természetesen a népi építészetből vett mintákkal. Ő maga is ezen az úton haladt tovább építészetében. A forrás felfedezéséhez még meg kell említenünk az említett műegyetemi éveket, hiszen a magyarságot a középkorban kereső mesterek már a népi építészet felmérését is megkezdték tanítványaikkal. Vikár Béla korában járunk, s a sort ugyanúgy folytathatjuk a zenében Bartókkal és Kodállyal, mint az építészetben Kós Károllyal és társaival, vagy a vidéki életet választó Borsossal. Benéztek a gyakran vonuló felhők alá, és ott megtalálták az állandóságot, a földet, és az azt művelő parasztságot. Elkezdték feltárni és felismerni a nép művészetében rejlő, kimeríthetetlen gazdagságot. Ennek kutatása a mai napig zajlik. Ebben a műveltségben találták meg azt a tudást és annak megnyilvánulását, amely csak a magyarságra jellemző. Ennek megismerése és használata alkothatja azt a nemzettudatot, amely összetartja a közösség tagjait, a napi politikai eseményektől függetlenül.

AZ ELSŐ NEMZETI KORSZAK

Az első, jelentős népi kutatások nagy terepe Erdély volt. A századok viharait leginkább épségben átvészelő romantikus országrész építészete egyébként is látványosabb volt, mint az Alföldé, de népszerűségéhez hozzájárult az a vélekedés is, hogy a kultúránk is ott őrződött meg leginkább. Az érdeklődést is elsősorban az építkezések szerkezeti szépsége, természetes anyaghasználata, jellegzetes tetőformái, józan egyszerűsége ragadta meg. Kós Károly és köre, vagy Borsos József is, ebből a forrásból merített. Ez az erdélyi jelleg érezhető a házaikon. Ezt a stílust sikerrel emelték be a városi környezetbe is, hatalmas középületeken is látványosan alkalmazták. Joggal érezhették, hogy sikerült nemzeti jelleget adni építészetüknek. A korábbi metaforával élve, a felhő leereszkedett a háztetőkig. Voltak, akik már korábban nekiálltak a nagy munkának. Lechner Ödön egyértelműen a keleti formakincs és a népi díszítmények világában találta meg a nemzeti stílus lehetőségét, amelyet hihetetlen fantáziával öntött épületeire. Az ő tanítványi körének köszönhetjük a debreceni szecessziót is, Bálint és Jámbor, valamint Pavlovits ceruzájából, míg Borsos inkább a Kós Károly vonalat követte. Általában jellemző volt erre a magyar szecesszióra, hogy nem tudott olyan felszabadultan alkotni, mint Nyugat-Európában. Továbbra is felismerjük benne a historizmus kötött, szimmetrikus szerkesztési elveit, elsősorban a középületeken. Ezek sokaságából mégis kirajzolódik egy sajátosan magyar művészeti irányzat, amelyet első kutatói, Keserü Katalin, Gerle János, Veress Dániel, Zirci-Brunner Attila alföldi szecesszió néven határolnak körül. Míg Kós Károly tevékenysége és hatása inkább mozgalmi jellegű volt, addig ez utóbbi inkább szokásként, divatként terjedhetett, sokszor kevésbé ismert alkotók körében. A felhők és a háztetők találkozása érzékelteti, hogy ez a magyarnak szánt stílus leginkább formai megközelítésű, a kompozíciók és a díszítmények dekoratív hatására épített, és valóban létrehozott egyfajta nemzeti érzelmi hatást. Szélsőségesebb módszerrel dolgozott pár évtized múlva az art deco néven jóval később azonosított irányzat. Ennek felismerésében is nagy szerepe volt Gerle Jánosnak. Itt a népi díszítmények már valóban csak dekorációként szolgáltak, keveredve az idő közben berobbanó modern építészettel. Ezzel hosszú időre vége is a nemzeti törekvéseknek, a Bauhaus és Le Corbusier elementáris hatása immár száz éve uralja a világ építészetét.

A TYÚKÓL

A modern szóval jelzett építészet egyszerűsége nagyon hatásosnak bizonyult világszerte. Ez jelentette az igazi kivonulást, minden addigi stíluselem tagadásával. Maga Borsos is a hatása alá került, pályája folyamatosan közelített felé, jóllehet a románkori építészet tömör tisztaságával elegyítve. A modern – bár nem célunk most ennek elemzése – egyaránt alkalmas volt a marxista internacionalizmus és az amerikai globalizmus használatára, így uralkodóvá vált kelettől nyugatig. A népi gondolat azonban ott parázslott a felszín alatt. Kacskaringós utat tett meg a világtérképen, míg eljutott hozzánk. Az angol, skót preraffaeliták tevékenységére már Borsos is felfigyelt. Hatásuk először mégis Amerikában érzékelhető. Gustav Stickley bútorgyáros, formatervező volt, és az American Craftsman style (Amerikai Kézműipari stílus) vezéralakja, amely a preraffaelita Arts and Crafts mozgalom (Művészetek és Kézművesség) mintájára alakult. Építészete feltűnő rokonságot mutat Kós Károllyal, ugyanabban az időben. Ennek kibontakozása volt a prériépítészet. Frank Lloyd Wright walesi származású volt, s őt tekintik a később már néven nevezett szerves építészet atyjának. Erős hatással volt rá Stickley. Következett Bruce Goff, aki már az őslakos indiánok művészetére is figyelt, sőt az élőlények formáira is. „Állati” építészete nem maradt követők nélkül. Egyik tanítványa Herbert Greene volt, aki megépítette a Chicken House nevű épületét, ami nem véletlenül kapta ezt a nevet, valóban egy nagy, tollas tyúkra hasonlít. Hihetetlen bátorsággal nyúlt az anyaghoz, a faszerkezethez, a közönséges deszkához, ami később nagy lökést adott Makovecz építészetének is. Ő ugyanis a külföldi folyóiratokból tájékozódva találkozott ezzel az épülettel. Felszabadító hatással volt rá, mint általában az amerikai prériépítészet. Felismerte, hogy a tájban, az ott élő hagyományokban olyan erő, tudás rejlik, amit érdemes megismerni, mert használható forrást ad az építészethez is. Ugyanakkor hazai fiatal építészek körében is fellángolt a kíváncsiság népi kultúránk iránt. Próbálták megfejteni, értelmezni, átélni a népi tudást, hogy használni tudják. Nem pusztán a formák szépségét, hanem azok tartalmát is. Makovecz mellett Csete György volt a vezéralakja ennek a szerves építészeti mozgalomnak, amelynek első műveit Erdei András népszerűsítette külföldön, feltűnő sikerrel, már a nyolcvanas években. Ebben az időben nyilvánult meg újra az érdeklődés a népzene iránt, s talán nem véletlen, hogy éppen egy építész, Sebő Ferenc alkotta meg a táncházmozgalmat. A figyelem tehát a nép felé fordult ismét.

Kunkovács László MTI-fotós ekkoriban fejébe vette, hogy az ősépítményeket fogja fényképezni a világ minden táján. A legprimitívebb alkotásokat, amit az egyszerű emberek a maguk hasznára, a saját kezükkel, a helyben található anyagokból építenek. Óriási értékű munkája megalapozta építészeink gondolkodását is. Gyönyörű tyúkólak, galambdúcok, pásztorkunyhók sorakoztak képein, melyek természetes szépsége alkalmat adott a belső tudás felderítésére is. A nép építő tevékenysége mintát adott a képzett építészeknek. Ehhez azonban meg is kellett érteni. Ebben volt jelentős szerepe a kilencvenes évektől Pap Gábor művészettörténésznek, aki hihetetlen összefüggéseket fedezett fel a népi tevékenység és a világ rendjében. Benéztek a felhő alá, de nem elégedtek meg a háztetők látványával, bebújtak azok alá is. Pap Gábor kezdeti nézetei határozottan pozitív szerepet játszottak, azonban a későbbi „nemzeti ezoterikus”, „asztrálmítoszi” elméletei megosztóak.

A NÉP ÉPÍTÉSZETE

Mai értelmezésünk szerint a nép alkotó tevékenysége művészet. Népművészet. Mai alkotói népművészek. A hivatalos, pontosabb megfogalmazás szerint népi iparművészek. Ebben érezhető a fogalom igazi tartalma. A nép tárgyalkotó tevékenysége ugyanis nem kiállításokra termelt, hanem a hétköznapi szükségletekre. Alapvető célja a használhatóság volt. Egyáltalán, mi a nép? A társadalomnak a szegény rétege, amelyik nem tud többet termelni az alapvető szükségleteinél. A nemzettudat kialakulásánál már láttuk, hogy a hosszú ideig tartó feudális rendszerünk kizsákmányolt osztálya volt, amely több társadalmi változás után, még a 2. világháború után is megtartotta életmódját. Még a nagyszüleink is így éltek a hatvanas években. Rendkívül erős, kitartó létformáról van szó, érdemes elemezni, hogy minek köszönhette hosszú életét.

A nép tevékenysége jellemzően közösségi munka. Egy adott helyen élő családok egymásra utalt társasága, akik a jellemzően sok munkáskezet igénylő földművelést csoportosan végzik. Ennek során megtanulják az egymásrautaltságot, az önzetlenséget, a terhek közös elhordozását. Létrejön a közösségi tudat, egymásnak mesélnek, énekelnek, emlékeznek a régiekre, tervezik a jövőt. Megosztják tapasztalataikat az emberek és a természet viselkedéséről, ezzel kiépítve a kultúrájukat. Ezek a közösségek egy helyben éltek, így ebbe a táj művelése is beletartozott. Hatással voltak egymásra, kölcsönösen. Így a természeti környezet is része volt a kultúrájuknak. Csak úgy használták, ahogyan az megengedte.

A népi tevékenység anyagi forrása a közvetlen természeti környezete volt. Így hamar megtanulhatta bárki, hogy csak úgy használhatja ezt az erőt, ha nem árt neki. A környezet kíméletes, fenntartható használatát közösségi szabályokkal is igyekeztek biztosítani, például a legelőhasználat esetében. Ezt nevezhetjük szerves gondolkodásnak. Voltak persze kényszerű helyzetek, természeti csapások, éhínség esetén, amikor ezek sem számítottak. Általában mégis érvényes a népi tevékenységre, hogy nem akar ártani senkinek, semminek. Az egymásrautaltság, a természetnek kitett életmód nyomán a megértésre és az elfogadásra törekszik, az alkotóművészete pedig csak szeretni tud. Nem azért dolgozik, hogy másnak rosszabb legyen, hogy másokkal versenyezzen, hogy legyőzze.

A nép művésze sokkal többet tudott a természet, a világ rendjéről, mint mi. Szüksége volt rá, ezt a tudást a generációk egymásnak átadták, hagyományozták. Kialakítottak egy sajátos képnyelvet, amely elvonatkoztatva, leegyszerűsítve sűrítette a lényeget a formákba, díszítményekbe. Ezt olvasni tudták, mint mi az írást. Ráfaragták, festették, hímezték a mondanivalójukat a családról, a szerelemről, az elmúlásról, az örök újrakezdésről a használati tárgyaikra, ruháikra, kapuikra, mert azok az életük részei voltak. Hogy jobban értsük, gondoljunk bele, mit jelent egy angol autóversenyzőnek, ha a hátán matyó hímzés virít? Érdekes fejlemény korunkban, hogy újra kialakulóban van egy képnyelv, például a világháló közösségi felületein, a beszélgetésekben. Nemcsak a szavak rövidítésében, hanem egy-egy jellel a helyettesítésükre is. Ezekkel hangulatokat, érzelmeket, egyéb tartalmakat közlünk, egyetlen jellel, amit a közmegegyezés alapján mások is ugyanúgy értelmeznek. Mintha megint az írásbeliség kezdetén lennénk ezekkel a hieroglifákkal. A népművészet ennél sokkal tartalmasabb jelrendszert használt, mert a természetalkotta világ összefüggéseit ábrázolta átvitt értelmezésekhez. Igen fejlett szellemi és érzelmi világot feltételezett „olvasóiról”, akik belső képekkel gondolkoztak. Manapság az új képnyelv ennek ellentéte. Készen adja, kívülről a képeket a tévé, a mobil, vagy a testekre „varrott” alakzatok. Ezek csak az adott személy számára érthetőek, kifelé nem közölnek semmit, a testükkel sincsenek semmilyen kapcsolatban, puszta rajztáblák.

A képnyelv megjelenik a nép építészetében is. A házak is mesélnek. Elsősorban azt mondják, hogy ők is „emberek”, vagyis élő, érző tárgyak, amik jótékonyan körül vesznek és védenek minket. Ezért vannak emberi vonásaik. Egy parasztház homlokzatának arc formája van. Haja, szeme, üstöke van, s ezt a képnyelvet a beszélt nyelv még tovább tudja részletezni. Ezt már Kós Károly is felfedezte, később Makovecz és Csete is szívesen emlegette, a szerves építészet kánonjává vált. Ezt az antropomorf jelleget igazolja a nyolcvanas évek elején kitört divat a családi házak építésénél. Elkezdett hiányozni a házak bozontos haja, vagyis a vastag zsupszalma-és nádfedés, amit a vékony cserépfedésnél a hatalmasan bedobozolt ereszaljakkal próbáltak helyettesíteni. De árulkodott a ház lakójáról a tornác kialakítása is. Az isteni hármasság, a szentháromság, ami a népmeséink szent hármas száma is, megjelenik egy parasztház alaprajzában is. Pap Gábor hívta fel a figyelmet, hogy az utcai szoba és az udvar felőli nagy kamra között középen a konyha, a családi tűzhely egy boltív mögött, azonos szereppel rendelkezik, mint egy templom szentélye. A ház lelke. Ide érkezik az életadó testi és lelki táplálék az étellel és az imával. Középen, mint Jézus a Golgotán. Hogy ez milyen mélyen benne van a magyar néplélekben, arra hajdani tervtanácsi megfigyelésemet hadd idézzem. Rengeteg új családi ház tervét vizsgáltuk, még a nyolcvanas években, és akkor egyszer csak kitört a lakóelőtér divatja. Addig a sátortetős kockaházak alaprajzában két utcai szoba, az udvar felől fürdő és konyha, köztük egy keskeny folyosó szerepelt. Akkor viszont hirtelen tömeges igény lett a lakóelőtérre. Egy olyan nagy szobára, rögtön a bejárat után, amely étkező is egyben, s onnan nyílik minden egyéb körben. Ez a család gyülekező helye. Onnan nyílik a konyha is. A lényeg most jön: a lakóelőtérben valahol, lehetőleg a konyhánál, megjelent mindig egy boltív. Tovább élt tehát az igény a családi központra, és a szentség megjelenítésére is a templomias boltív által. A szerves építészet egyik nagy vívmánya volt a parasztházak hármas osztása nyomán a lakótelepi panellakások új alaprajzi rendje, amelyben helyenként sikerült ezt a bizonyos családi központot létrehozni. Sokan vádolták a Kádár-rendszer építőit, hogy szándékosan terveztek olyan szűk konyhákat, ahol nem tudott egy család sem egyszerre leülni, ezzel atomizálva a társadalmat. Véleményem szerint mindössze a takarékoskodásról volt szó, aminek ez volt a következménye. Manapság ez az igény úgy jelenik meg, hogy a szintén pici lakásokban nincs is konyha, hanem a konyhaszekrényt egyszerűen beteszik a nappali végébe. Ezzel biztosítják, hogy a konyha szerves része legyen a családi életnek. Ez talán még mindig a népi építészetünk rejtőzködő hagyománya.

A konyhaszentélyben tehát felfedeztük a szakralitás épített jelét. Néhány szóval kifejtve a szakralitás az egyházi vallási, kultikus, szentségi dolgok összefoglaló megnevezése, vagyis a láthatatlan külső erők elfogadásának jelzése. A házakon túl ez a népi közösségek életmódjában, életfelfogásában is felfedezhető. Amit megépítettek, az nem csupán jelkép volt, hanem a tudatuk anyagi megnyilvánulása. Az életmódjukban pedig jelen volt a szakralitás. Igyekeztek úgy dolgozni, hogy az a fölöttük álló hatalomnak megfeleljen. Hogy ez a külső erő számukra hogy volt értelmezhető, arra egy mai példát említek. Többször hallottam már, nyilvános adásban is, ezért merem idézni, Horváth Szilárd kiváló műsorvezető történetét a saját iskolájáról, a gödi Búzaszem iskoláról. Létrehoztak ők is egy iskolakertet, s akkor arra jöttek rá, hogy a gyerekek számára ez nem azért fontos, hogy termeljenek valamit és elégedetten megegyék, hanem azért, hogy szembesüljenek egy náluk erősebb hatalommal: a természet lassú megfontoltságában megjelenő láthatatlan szentséggel. Nem tehetnek semmit ellene, csak vele együttműködésben, őt tisztelve, s akkor lassan megjön az eredmény. Türelemmel és alázattal. Ez számukra a szakralitás. A gödi iskolában legalábbis ezt az értelmezési lehetőséget használják fel a gyermekek nevelésében. Ez a tudatalatti érzés vezérelte a „nép” életét is. Akkor is, ha nem figyeltek szorgalmasan a heti prédikációra, mert otthon a meséikben az élet tisztelete ugyanúgy megnyilvánult. Erről Bálint Péter debreceni író és népmesekutató tudna többet mesélni.

VÁROSLAKÓK

Kassai Lajos, híres lovasíjászunk, az eketalpbetegséghez hasonlította népi műveltségünk helyzetét: a felső réteg (szerinte a városi liberálisok) fedezik fel és tartják életben az alsó réteg (konzervatívok) értékeit. Nem mennek le oda, hanem fentről diktálják. Térey János utolsó regénye, a Káli holtak első része is ezt a jelenséget ábrázolja. A népművészet ma a városlakók elhivatott tevékenységévé vált. Ennek azonban már régen megszűnt a társadalmi, környezeti alapja a falusi életmódban. Ma már nem a csillagok járását figyeljük, hogy az időben tájékozódjunk, mert erre sokkal pontosabb, megbízhatóbb eszközeink vannak. Nem vályogból építünk, mert – régóta tudjuk -, ha kiégetjük, sokkal szilárdabb és tartósabb anyagot használhatunk. Nem magunk szőjük a ruhánkat, mert sokkal egyszerűbben tudják előállítani a gyárak. Egész más dolgokra terelődött a figyelmünk, a lehetőségeink és a szükségleteink is egész mások. Fejlődünk. Nem járunk hímzett lajbiban és cifraszűrben, mert már sokkal egyszerűbben díszítünk, ha egyáltalán díszítünk. Átalakult a gondolkozásunk, az értékítéletünk, és így jól érezzük magunkat. Szeretjük a kényelmet, szeretünk egészségesek lenni és sokáig élni. Kétségtelen, hogy erősen eltávolodtunk a természettől. De most itt vagyunk. Ha egyszer vissza fogunk térni hozzá, akkor már egész más tudással fogjuk újra használni, mint régvolt elődeink. Új tudás fog kialakulni. Ez már most is látszik a mezőgazdaságunk meghasonlott állapotán. A hirtelen ránk törő éghajlatváltozás új módszereket igényel. A föld állapotát már laborok elemzik lépésről lépésre, az időjárást a műholdak látják fentről, a számítógépeink jelzik előre, drónok szórják a műtrágyát, precíziós gazdálkodás folyik okos és erős gépekkel, és már azt is tudjuk, hogy a napfolttevékenységet is figyelnünk kell. Rájöttünk, hogy a szántás káros, és most már tilos arra hivatkozni, hogy azért csinálunk valamit, mert úgy szokták.

Nagyon értékes a népművészek értékőrző munkája, de hiányzik nagyon a továbblépés. Nagyon fontosak azok a próbálkozások, amelyek a népi kultúrából azokat a vonásokat fejlesztik tovább, amik a ma is élő ösztöneinket használják fel. Ilyen például B. Szilágyi Edit nemezjátékainak egyre bővülő és egyre népszerűbb játékkészlete, ami a magyar népmesékre és mondákra alapoz. Vagy Magyar Zita fazekas szakköre, ahol a maga kedvére alkothat bárki mai tárgyakat. Vagy Nagy Imre fafaragó, aki népművészként hatalmas rönkjátszótereket épített, egyetlen ráfaragott tulipán nélkül. Lehetne még sorolni, de mindez eltörpül a mindennapi élet technikai civilizációjában, sajnos nem tud átható lenni.

A 20. század értelmisége elvégezte a feladatát. Táncházakba, kézműves szakkörökbe, kiállításokba mentette át ezt az értékes örökséget. Nagy munka volt, fontos munka volt. De sajnos ettől még nem maradt élő. Látunk bárkit is tulipános hímzésű blúzban munkába menni, vagy zsinóros lajbiban sétálni? Ez már kizárólag az ünnepi alkalmak dacos magamutogatása. Faluhelyen járják még a néptáncot szombat esténként? A néptánc leginkább színpadi produkció, lehetőleg sok csizmacsapkodással. Egyszerűen máshogy élünk. Hajdanán a „nép” a lakosság nagy részét alkotta. Kultúrájuk az egész népességre jellemző volt. Ezért fáj, hogy eltűnik, mert ez a mi nemzeti sajátosságunk. Egy-az-egyben visszaidézni értelmetlen, és nem is működik, mint látjuk. De a nemzet folytonossága miatt mégis szükséges, hogy amit érdemes, amit még mai is fontosnak tartunk, azt tovább éltessük. Ez az értékmentő munka nehezebb része. Mert itt már nemcsak a múltban, hanem egyszerre a jelenben és a jövőben is kell gondolkozni.

BARTÓK ÉS A MADARAK

Bartók kezdetben a népdalokat gyűjtötte. A tiszta forrást. Abból építkezett. Végső menekülésképpen pedig kiment az erdőbe és a madarak énekét tanulmányozta. Ennél tisztább forrást nem lehet elképzelni. Az építészet hova fordulhat?

Ha megjelennek felújított parasztházak, például a Népi Építészeti Program bemutatóiban, akkor özönlenek a lelkendező hozzászólások a közösségi felületeken. Imádják az emberek. Aztán amikor házat építenek maguknak, már eszükbe sem jut, hogy mi az, amit szeretnek. Akárcsak a hangulata is. Nem. Onnan kezdve, hogy a pénzük felhasználásáról van szó, elfelejtik. Miért is? Mert szégyellik. Mert hatalmukba keríti őket a divat, a szóbeszéd, a pénzemért a legjobbat, majd én tudom, hogyan kell jól csinálni, látom én, hogy mások mit építenek, tudok én is olyat. Ha egy szerény parasztházat építenének, vagy elég, ha csak annak látszik, jóllehet a mai igényeknek megfelelő felszereltségű, azt már szégyellnék. Egyrészt tartanának a politikai zöngétől, a magyarkodás vádjától, másrészt pedig – ez csak a feltételezésem – még mindig él tudat alatt, hogy a parasztok építészete egyenlő a szegénységgel. Ez pedig igaz. Az ő emberi, barátságos, szerethető házaikat a szegénység diktálta. A helyben beszerezhető anyagok, a fa, a vályog, a nád, a szalma ma nagyon divatosak, mert környezetkímélő megoldások, de akkor egyszerűen csak erre tellett nekik. A kalákában építés sem tudatos szociológiai program alapján alakult ki, hanem a szegénység miatt. Így nem kellett senkinek fizetni. Az emberi arányok sem a képzőművészeti tanulmányokból fakadtak, hanem a takarékosságból. A lehető legkisebb méretekkel építkeztek, ettől olyan meghitt, kuckós minden. A tapintható térben benne van minden, vagyis közünk van hozzá, meg tudjuk érinteni a mennyezetet is. Ezáltal a miénk. Vagyis minden, amit olyan szerethetően emberinek érzünk, a szegénység eredménye, és ez a tudat alighanem bele is ragadt. Ezért nem akarunk ma olyan kedves kicsit építeni. Hiszen az csak a szegénységünket hirdetné. Azzal pedig senki nem szeret hivalkodni. Még az igazi szegények sem. Példa erre a debreceni taksás telkek sora, ahol a város zsellérei, napszámosai kaptak építési lehetőséget. Itt aztán tényleg dúlt a szegénység, mégis a legtöbb ház utcai oromzatát nagyobbra építették, mint a tetőt. Hogy nagyobbnak, módosabbnak tűnjön. A szegénység csak kívülről tud romantikusnak tűnni, belülről mindenki ki akar törni belőle. Ez a tudat nem engedi, hogy a parasztház, még ha csak stiláris felhasználásban is, feléledjen mai civilizációnkban. Nagy kár érte, mert a valódi szerves műveltég és életmód és életérzés ott rejtőzik. Ezt a gátat kell legyűrni valami módon. Ezt a küzdelmet fogjuk szemügyre venni a továbbiakban.

NÉPI – URBÁNUS – MODERN

Számos érv szól amellett, hogy a népi hagyományokat beemeljük a nemzeti kultúrába, ezt elemeztük az előző részben. A hajdani népi-urbánus vita mai formája a népi-modern. A szembenállás helyett egy közös utat kellene találni, aminek a lényege a szerethető építészet, ami a hagyományokat és az újításokat egyaránt használja. Ez lenne a szerves fejlődés. Manapság sajnos csak oldalakban tudunk gondolkozni, pedig az igazság mindkettőben benne rejlik.

Elgondolkodtató, hogy a városi hagyományokban csak a historizmus építészete jelent védendő értéket, a modern építészet a legritkább esetben szerepel az idegenvezetők műemléki listáján. Elmondhatjuk, hogy a modern építészet – ami alatt a mindenkori korszerűséget kell értenünk – száz év alatt sem találta meg az összhangot a társadalmi érzékenységgel, megmaradt a maga dacos felülemelkedésében. Segíti ebben egyrészt a pénzéhes ingatlanüzlet, másrészt a műszaki fejlődés mindent félretoló, felelőtlen önzése.
Persze a másik oldal se tétlenkedik, hiszen az organikus építészet meg a népiséget próbálja előtérbe helyezni, szellemi és műszaki szinten is. Makovecz és tanítványai hasonló elszántsággal védik állásaikat, s ehhez a műszaki gondolkodás is csatlakozni tudott a vályog és a szalmabála mániájával. A vita főleg intellektuális síkon zajlik, amelyben egyértelműen a modernisták uralják a terepet, miközben a néphangulat elsöprő arányban ellenkező érzelmű, a közösségi oldalakon látható vélemények szerint. A gond az, hogy a Makovecz-jelenség fontos forrása ugyan a népi építészet, ő mégis egyedi értéke a magyar építészetnek. Nem utánozható, annyira telítve van az egyéniségével, szellemi nagyságával, tágas filozófiai látókörével. Mozgalma még nem tudott megnyugtató választ találni valamiféle középút kialakítására, több érdekes próbálkozás ellenére sem.

További kérdés, hogy hol kellene érvényesíteni a népi hagyományokat manapság? A népi építészet alapvető tulajdonsága, hogy a falvainkban készült, vagyis a szegény emberek közösségében. A tehetősebb réteg, a kisnemesek, nemesek előbb a barokk, majd a klasszicista főúri építészet vonzásában éltek, és ez még a népi építészetbe is beszűrődött, gondoljunk az oszlopos tornácra. A városok építészete szintén ebbe az irányba fejlődött, és a tehetősebb polgárság világában teljesen eluralkodott. Ez a tömeg alkotja máig a védett műemlékek zömét, vagyis ezt tekintjük hagyományos értéknek: a historizmust. Hol a helye tehát a népi hagyományoknak? Kézenfekvő válasz lenne a falvakat említeni. Ők azonban mindig is városiasodni akartak, gondoljunk csak a tömegével épített, de sose használt, korlát nélküli erkélyekre a családi házakon. Itt tehát a népiséget az őslakosoktól nehéz elvárni, viszont az újonnan kiköltöző városiaktól annál inkább. Ugyanúgy ők tudják megmenteni, mint a népzenénket is a városi értelmiség kezdte fontosnak tartani. A nagyvárosi környezetben nincs helye a természetközeli népi kultúrának, mert itt a klasszikus, görög-római kultúra uralkodott hosszú évszázadok óta. Itt azokból a hagyományokból lehet még mindig táplálkozni, kiszűrve azokat a gondolatokat, amelyek a mai társadalom igényeinek megfelelnek és értelmezési határait nem lépik túl. Ehhez tudnak csatlakozni modern gondolatok és szerkezetek is. Ne gondoljuk azonban, hogy egy neoreneszánsz bérház nem mesél ma is érvényes gondolatokat, még ha a díszítések jó része mára értelmezhetetlen és felesleges is, zavarja a mai, egyszerűbb ízlésvilágot. A város tehát járja csak a maga útját. Nem lehetetlen azonban itt sem a népi építészet becsempészése, jó példa erre Kós Károly Vekerle-telepe Kispesten, vagy Borsos József néhány terve, épülete Debrecenben. Számukra a forrás Erdély építészetében rejlett. A hegyvidék, a székelység, a belekeveredő szász népcsoport építészete változatos és valóban lenyűgöző, s városi környezetben is jól használható volt a szerkezetisége miatt. Mai szakmai közfelfogásunk azonban a népi építészetet elsősorban az országot jelenleg uraló Alföld és a középhegységeink parasztházaival azonosítja, amelyek mutatnak tájegységi eltéréseket, de ezek nem jelentősek. Elegendőek azonban ahhoz, hogy az alaprajzi szerkesztés hagyományait, a félkülső terek (tornácok) használatát, a tetőformák arányait, jellegzetességeit rugalmasan tovább építsük, fejlesszük, a tágasabb mai igényeknek megfelelően. Nagyon használható terep lenne erre a kertvárosok hatalmas területe. Úgy tűnik, elsősorban itt kell megvívni a népi és modern csatáját. A harc már zajlik a lakóparkokban, ahol az új beruházói szokások miatt semmi törekvés nem látszik egységes utcaképek kialakítására, vegyesen állnak bennük a hivalkodóan letisztult, a zaklatottan összetett mediterrán és néhol a népi, vagy nemzeti jellegű épületek. Van még mit tennünk.

Fritz Tamástól idézünk (Népi-urbánus vita – még mindig?! Polgári Szemle 2012. december – 8. évf. 3-6. szám): „Ha egy ország strukturálisan is, kulturálisan (mentálisan) is elmaradottnak érzi magát, ha ezt frusztrációval éli meg, s ha változtatni akar ezen az állapoton – ebben az esetben máris a nemzeti identitás újjászervezéséről, illetve az újjászervezéssel kapcsolatos vitákról és kihívásokról van már szó. Közép-Európában évszázadok óta, egészen napjainkig egy „fejlettebb” nemzettudat megteremtésén fáradoznak, ami látványosan sok és visszatérő frusztrációval, meghasonlással és kínlódással, valamint a szomszédos államok közötti vitákkal tarkított, ki tudja, meddig tartó folyamat.”

Önmagunk megismerésének igénye váratlan módon egy politikus fejében is megfogalmazódik, bár itt inkább a történész képzettségére érdemes figyelnünk. Vona Gábor egy nyilvános beszélgetésben Gánti Bence pszichológussal úgy vélte, hogy a szeretet népe vagyunk, de nem ismerjük magunkat, nem tudjuk eldönteni, keleti vagy nyugati nép vagyunk-e. Amit pedig nem ismerünk, attól félünk. Vélhetően a saját történelmünkre utalt. Kétségtelenül fontos feladata van a történetírásunknak, amely a mai napig is nagy erőkkel dolgozik önmeghatározásunkon, a feltárható tények alapján. A pszichológusokat is foglalkoztatja a kérdés, ők a személyes érzelmek felől közelítenek a társadalmi lépték felé. Gánti Bence figyelmeztet arra, hogy meg kell tanulnunk saját magunkat szeretni, mert akkor tudunk másokat is („…mint tenmagadat”). A szeretet azonban nem csak egy jó érzés, hanem figyelem és jelenlét, vagyis elfogadás. Ez a gondolat Makovecznél is megfogalmazódott, aki a megismerés legfontosabb lehetőségének tartotta. Kettős identitásunk gondot okoz, mégis különleges érték. Mi a nyugat keletje és a kelet nyugatja vagyunk – integrálunk mindkét irányból, mondja Gánti. Ez a közösségi lélek jelenik meg az integrált pszichológia nemzetlélek fogalmában is. Ebben a megvilágításban a keleti forrásba behelyettesíthetjük a népit, a nyugatiba pedig a városi kultúrát.

A vita mégis, még ma is létezik Fritz szerint közéleti, kulturális, politikai szinten. Mi az építészet szempontjából nézve azt láthatjuk, hogy a modernizációt – politikai hovatartozástól függetlenül – kisajátította magának egy nagyon széles ingatlankereskedő-beruházó-kivitelező lobbi, amely érdekvezérelt, és érdeke mindössze a profit. A helyszín számukra csak annyiban érdekes, hogy hol termel a beruházásuk a legtöbb jövedelmet. Ennek érdekében használják a modern építészetet, amely látszólag olcsón, és gyorsan, tisztán, egyszerűen dolgozik, ezért nevezik letisztultnak. Ezzel gond nélkül illeszkedik a globális, nemzetek fölötti rendbe, gondosan betagozódik a (látszólag) környezetvédő iparba is. Közben elveszíti egyéniségét, de arra nincs is szüksége. Fritz fejtegetése szerint: „Azokban a fejlett nyugat-európai országokban (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország) ugyanis, amelyek a centrum, s egyben a minta szerepét is játsszák, az európaiság, az univerzális szemlélet természetes, magától értetődő, hiszen ezek az országok maguk jelentik Európát, s részben az univerzalitást. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezen országok értelmiségijei, mértékadó körei, de a polgárok számára is az európaiság mint „univerzális” és a nemzeti gondolkodás mint „lokális” szemlélet nem válik el élesen egymástól, pontosabban: nincs közöttük feltétlen diszkrepancia, ellentmondás. A nemzet politizálása tehát egyben Európa-politizálást is jelent, a centrumban nincs szükség mintakövetésre.”

Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy ezt a folyamatot az építészetben, véleményem szerint, a gazdasági érdekek vezérlik. Igaz, a gazdasági befolyás főként a politikai kapcsolatok révén valósul meg, de tudjuk, a pénznek nincs szaga.

Visszatérve fő témánkra, ismereteink szerint a magyar népi hagyomány kiemelkedően gazdag a többi európai országhoz képest. Ha csak azt említjük, hogy nekünk két-háromszázezer népdalunk biztosan van, de lehetséges, hogy több is, csak nincs lejegyezve. A németek nyolcvanmillióan vannak, nekik mindössze hatezer van regisztrálva. Tegyük hozzá mesevilágunkat, népi díszítőművészetünket, ami egy sajátos nyelv, valamint azt, hogy népi tudásunk sokat elárul a világegyetemről is, amiért is szerves tudásnak nevezzük Pap Gábor kutatásai alapján. Népi építészetünk korántsem ilyen gazdag, de van egy nagyra értékelhető tulajdonsága: otthonos. Nemcsak az anyaghasználatával, térarányaival, emberszerűségével, hanem azzal is, hogy egy világképet tükröz. Ezt a modern építészet művei kevésbé adják meg, mert az érzelmek nem érdeklik. Itt van az az űr, amelyet a népi hagyományokon alapuló új építészetnek be kellene tölteni. Ez olyasmi, mint a modern zene. Eltávolítja a tömegeket, mert főleg a saját önmegvalósítása a célja. Ezzel csak egy szűk elithez jut el, akik értelmezni tudják, a szélesebb közönség nem találja szerethetőnek.

VÁLASZOK

Az eddigiekben igyekeztünk bemutatni a népi építészet tulajdonságait, értékeit, fontosságát, helyzetét. Mindennek akkor van értelme, ha megpróbálunk válaszokat is keresni a továbbélésére. Lássunk először általános lehetőségeket, majd e tanulmány szerzőjének megoldásait saját életművéből szemezgetve.

Építőtáborok

Ahhoz, hogy a népi építészet értékei bármilyen módon érvényesülni tudjanak mai építészetünkben, először meg kell ismerni. Ehhez nem elég a tantermi oktatása, hiszen ez alapvetően közösségi és kézműves tevékenység volt. Szükséges tehát az alkotóközösség megtapasztalása építőtáborok alkalmával. A rosszemlékű szocialista elődjétől eltérően Makovecz Imre Visegrádra önkéntes alapon hívta egyetemista követőit, hogy ott, a természetben elvonulva, az ott található anyagokból együtt építsenek valamit. Nem az számított, hogy mit, hanem maga a csinálás. Ebből a közegből nőttek ki mára már Kossuth-díjas építészek is, mint Turi Attila vagy Salamin Ferenc.

Helyben élők

A munkaközösség átélésének másik útja, amikor egy építész elköltözik egy kis faluba, és oda beilleszkedve irányítja, vezeti, szervezi a lakosság kisebb-nagyobb építkezéseit, sőt, részt is vesz bennük kétkezi munkájával. Ezt a – mondhatni önfeláldozó – utat vállalta U. Nagy Gábor az Őrségben, remek eredménnyel, amíg a közéleti helyzet (például a munkaerővándorlás) ezt lehetővé tette. Példája sajnos egyedinek tűnik, egy tervező építész számára szűk terepnek tűnik.

Főépítészek

A megoldást Makovecz abban látta, hogy igyekezett a települések vezetésébe a tanítványait, követőit küldeni főépítésznek, akik így a szerves építészet gondolatvilágát közvetíteni tudták. Hivatali szereplőként ellenőrzik a tervek minőségét, illeszkedésüket a helyi adottságokhoz, kezdeményezhetnek beruházásokat, és maguk is tervezhetnek, bemutatva az elvárt színvonalat. Erre is sorolhatnánk sok jó példát, bár a hivatali munka jellege nem mindenki számára vonzó.

Oktatás

A népi építészet oktatása kétségkívül emelhető lenne. Régóta ismerünk erre jó gyakorlatokat, például a debreceni egyetem elődjében, az Ybl Főiskolán Pataky Emőke vezetésével rendszeres felméréseket végeztek a diákok. Ennél mégis többre lenne szükség a népművészet mélyebb megértésével, átélésének segítésével. Erre lehetne hasznos a stílusgyakorlat, amelyet más művészeti ágakban használnak. Egy adott építészeti feladat adott stílusban történő megtervezése sokkal mélyebb ismeretekre késztetheti a hallgatókat. Ebben szerepelhetne a népi felfogás is, a többi, ismert stílus mellett.

SAJÁT(OS) MEGOLDÁSAIM

Én Debrecenben élek, városi gyerek vagyok, az én megközelítésem alapvetően formai jellegű. Nem élek népi, vagy kis közösségben, de a nagyszüleim pontosan olyan parasztházakban, portákon laktak és gazdálkodtak, amikről később már csak tanultunk. Még át is éltem ezt az életformát a nyaralások alkalmával, mégpedig a fogékony gyerekkorban. Ez az érzékenység tudat alatt átszűrődik a munkámba, mert hagyom, hogy ösztönös legyek. Ezt az érdeklődést kellene átadni a következő nemzedékeknek, mert maguktól csak feloldódnak a globális létformában. A népművészetet magam is főképpen tanulom, éppen ezért ez nálam elsősorban formai megközelítésű, kevésbé az átélésből táplálkozik, jóllehet a saját tanyámon még mindig meg tudom némileg tapasztalni. Azt próbáltam megtalálni, hogy mit jelentenek azok a formák, amik a népi építészetben vagy a díszítményekben használatosak. Ezek építészeti alkalmazására említek végül néhány kiragadott példát a saját munkáimból. A szövegben említett épületek, tervek megtalálhatók a www.raczzoltan.hu honlapon.

Mitől népművészet a két óriási madárforma, amit Debrecen határában, Dombostanyán egy középkori templomrom (Parlag) helyreállításánál használtam? Attól, hogy ez a lélekmadár a népművészet formakincsében is bőséggel szerepel. A szárnyalás, a felfelé tárulkozás a megjelenhet építészeti formákban is, ahol a madár forma, a lélekkel való kapcsolatnak, a Nappal való kapcsolatnak a megjelenítését szolgálja. (Tiszakeszi gyülekezeti ház, Sáránd ravatalozó)
Érdekes ez a madárszeretet a magyar néplélekben, ha szembeállítjuk például az angolokkal, akiknél az átlagember is hobbi ornitológus. Nálunk az égbe szárnyalás a lényeg, náluk meg a beazonosítás.

A népi kultúra részének érezhetjük a középkornak a magyar művészetét az egyházi kőfaragó formakincset déli, nyugati, bizánci hatásokkal, és a magyar népi formakincset keleti forrásával. A palmetta a középkori magyar építészet életfája, ami a pálmából ered, mert hasonlít a pálmához, de a magyar formakincsben is nagyon jellegzetes motívum volt, már a honfoglaláskori tarsolylemezeken is. Ez a háromágú virág akár egy épület alaprajza is lehet.(Debrecen-Tócóskert, bölcsőde). 

Megjelenhet nemcsak az élet kezdetén, hanem a végén is, mint az örök élet jelképe, például temetőkapukon (Létavértes, Debrecen-Józsa).

Az eddig említett példákból is kitűnik, hogy az építészetben nagyon jól használható módszer a nagyítás. Erre Ekler Dezső építész filozófiai mélységű kutatásai hívták fel a figyelmet, de én is szívesen használom, mert kézenfekvő, szinte ösztönös megoldás. Ezek a formák egyébként csak kisméretű fafaragásokban, hímzésekben fordulnak elő, de alkalmazhatók nagy méretben is, bizonyos arányosság megtartásával. Akkor ezek a formák épületelemmé, vagy egész épületté válhatnak. A népművészetnek a hasznosítása nem csak önazonos módon lehetséges, tehát, hogy ugyanolyan nemezeket, ugyanolyan hímzéseket, ugyanolyan fafaragásokat készítünk, hanem ezt a formakincset, ha próbáljuk értelmezni a jelentését, akkor nagyban is lehet alkalmazni, építészetet lehet belőle létrehozni.

Szerintem ugyanúgy a népművészet témakörébe tartozik a településszerkezet is, mint a táj szerves része, ami kulturális érték. Szatmár-Beregben végezett kiterjedt falukutatási munkám során megfigyeltem, hogy ezek a pár száz lelkes kicsi falvak, árvízjárta területeken hogyan települtek meg. Ez az ösztönös tevékenység elsősorban céltudatos volt, de művészi, amit kihoztak belőle. Tökéletesen szervesülnek a táji környezettel, de a tájhasználattal és az önvédelmi megfontolásokkal is. Ezek a szerkezeti jellegzetességek hasznosíthatók ma is egy nagyobb közösség számára, például lakóparkok esetében. Ennek tanulságait egy falusi iskola tervében próbáltam alkalmazni, ami nem egy épületbe települt volna, hanem minden tanterem egy-egy külön kis házikó lett volna, Szatmár-Bereg falvainak a mintájára (Ökröstanya). Ezt a szerkezetet próbáltam egy nagyobb épület tervében is érvényesíteni (Debreceni Egyetem, Táj-és Vidékfejlesztési épület).

Hajdúböszörmény kutatásánál figyeltem meg, hogy a település két oldala ugyanúgy ketté van vágva, mint az emberi szívnek a két oldala. Formailag is hasonlít hozzá, onnan jött ez a felismerésem.

Megvizsgáltam, és valóban, a településen ott vannak azok az intézmények, amik a feltöltést szolgálják, és a másik oldalon azok az intézmények, amik az elhasználást, az energia felhasználását szolgálják. Ez Debrecenre is többé-kevésbé igaz.
Ebből aztán lehet házat tervezni, ha azt mondom, hogy egy összetettebb funkciójú épületnek ilyen felemás a szerkezete, vagyis az alaprajzi elrendezése egy élő szervezet működését veszi mintának (Debrecen-Vidámpark, Bábmúzeum terve).

Nagy hatással volt rám Csete György építész, tőle sokat tanultam. Számára is Kunkovács László fotói mutatták az utat, hogy az eredendő épületsejtek hogyan néztek ki, és miért így néztek ki. Az alföldi kerek tyúkól nyurga kupolájának parabolikus formáját például Csete legtöbb munkájában felhasználta.

Templomoknál magam is éltem vele, mert a maga tökéletességével és égbe törő alakjával pontosan illik a mondanivalóhoz (Ebes, Hortobágy). Ez a boglyaív tudományosan is megfogalmazható. Ez az a láncgörbe, ami az erőátadásnak a megjelenítése. A boltozatokban ebben a vonalban működik a láthatatlan erő. Ezt a népi építész tudta, mert csak úgy állt meg a tyúkól, máshogy nem.

A kör forma, ami megint csak eredeztethető a népi építészetből, de nem csak onnan, hanem már a középkori építészetünkből is, a rotundáinkból, kerek templomainkból. Ezért tekinthető archetípusnak, ami szinte velünk születik. Próbáljunk úgy gondolkozni, mint a gyerekek, mert bennük még megvan az az ösztön, ami a népi építészetben is, hogy nekik bármit szabad. Egy nemezkészítő ismerősöm gyerekjátékokat készít, és csak kerek, csücskös süvegű házikókat alkot a gyerekeknek (https://www.varazspadlas.hu/). Ez arra utal, hogy az emberi lélek ezt szeretné. Ha ilyen kör alakú dolgokban szeretnénk lakni, akkor gondoltam egyszer - hiszen játéknak tekintem az építészetet, de komolyan veszem, komoly játéknak -, hogy egy hatalmas almáskert látogatóközpontját nagy, kerek gömbsüvegek alá tervezem (Derecske). Ezek is nagyítások. Nagyított gombóc, mint az alma, nagyított virág, nagyított bogár, mint a mesében. A gömbök alatt érezzük otthon magunkat, s ez az archetípusok pszichotikus hatását mutatja, ami felhasználható a szerethetőség érdekében. Ezt érezzük történeti műemlékeink boltozott tereiben.
A népi építészet ügyetlenül hajladozó, dülöngélő vályogfalainak, suta aránytalanságainak bája utánozhatatlan, mert az alkotójának az egyedi munkája. Mégis megpróbáltam felidézni, kissé felnagyítva, mint egy emléket, egy kis helytörténeti múzeum tervében, a távoli múltba tűnő népi építészet allegóriájaként (Derecske).

Általában elmondható, hogy nagyon szeretjük a népi építészetet. Mégis, ritkán van mód rá, hogy meg is tervezzük, mai használatra. Ez a megrendelőkön múlik mindig, hogy ők akarnak-e ilyet.

Nagyon érdekes stílusgyakorlattá válik, mert ebben az esetben szembesülünk a népiség és a korszerűség viszonyával. Hogyan lehet mindkettőt érvényesíteni, a régi életérzést, szeretetet „átvinni a túlsó partra”?
(Debrecen-Pallag, Józsa családi házak)

ÖSSZEGZÉS

Láthatjuk, hogy a hagyományainkban milyen határtalan erő lakik. Képes lehet szembeszállni a világ folyamataival, mert alapvetően békés. Ebben rejlik az ereje és a gyengesége is. Nem harcra született. Legyen az útja a megértés és a megegyezés!

Debrecen, 2024. szeptember

Rácz Zoltán

Miért szép? Ez a sorozat címe, és gyanús lehet egyeseknek, hogy kerül ide egy ilyen épület, ami szélsőségesen megosztja a véleményeket. Bevallom, én sem tartom kellemesen vonzónak, de a különlegessége mégis megragadott. Nem szép, de érdekes. Ahogy belemerülünk a vizsgálatába, egyre érdekesebb lesz. Ezt a rejtett szépséget próbálom most feltárni.

Első látásra valami elemi ellenkezés jár át minket, mert rendkívül szokatlan. Neki magának is az ellenkezés a célja. Elengedett fantáziával kitörni az évezredes szimmetriából, a rendből, a langyos nyugalomból. Átélt a művészet már egy ilyen korszakot jó száz éve, akkor szecessziónak hívták, kivonulásnak. Aztán jött a modern építészet mértani világa, s íme, itt egy épület, aminek megint elege van. Szétszór, megtagad mindent, felszabadul, nagy és szertelen. Még az oszlopai is fordítva állnak, fejjel lefelé, mintha a természeti törvényekkel is ellenkezni akarnának.

De talán mégsem tagad meg mindent. Nézzük csak meg ezt a bejárati oszlopsort! Eszünkbe juthat például egy szép parasztház tornáca, ami egy remek átmeneti tér, félkülső tér a külső és a belső között. Az építészeti térelméletek szerint ez erősen vonzó tér, szeretünk behúzódni az ilyen védett, fedett helyekre, mert nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Az árkád ritka, de értékes városi tér. Itt a közelben a Városháza előtt áll egy, távolabb meg Bolognában rengeteg, így szinte folyamatosan lehet haladni alattuk az egész városban. Megszámolva itt az oszlopokat, az is feltűnhet, hogy az ókori templomok óta az amerikai bíróságokig a méltóságot tükröző középületek előtt hat vagy nyolc oszlop áll. Itt hat. Egy újabb elem ezen a látszólag dadaista (mindent tagadó) épületen, ami történeti kötődésű. És még lesz több is. Az árkád mennyezete például befelé lejt, s az oldalfalai is kétfelől befelé, a bejárat felé ferdülnek. Ezek az apró trükkök a térrel, a perspektíva hatásait felerősítő módszerek sem újak, az építészettörténetet jól ismerők már a reneszánsz műveiben is felfedezhetik (Piazza del Campidoglio, Róma). Az, hogy egy modern építész ezeket a módszereket használja, komoly háttértudásra vall.

Az antik oszlopos bejárat után a belső térben újabb meglepetés fogad. Jelenleg felújítás előtt áll, üres, így még jobban látszik a tér tengelyében a bejárattól hátrafelé vezető kétoldali oszlopsor. Ezt már az ókori egyiptomiak kitalálták. A Nílus mentén épített halotti templomok számára a folyó partján emeltek egy alsó templomot előkészítésképpen, s onnan egy kétoldali oszlopsorral, vagy szobrok sorával szegélyezett felvonuló úttal kapcsolták össze a kettőt. Ezt a felvonuló utat nevezték dromosznak. Az elnevezés tágabb értelemben ma is használatos, még ma is áll a Puskás stadion mellett egy szoborsor ezzel a névvel. Erre a felvonuló oszlopsorra emlékeztet az áruház belső tere is. Hajdanán valóban az is volt, ez volt a középső közlekedő tengely, két oldalt árusító terekkel, és vezetett szépen az emeletre vezető lépcsőhöz.

A két oldalról szimmetrikusan felvezető lépcső már sokkal határozottabb történeti formát idéz, a barokk kastélyok kedvelt megoldása volt. Ez az arisztokratikus megoldás ebben a modern épületben funkcionálisan is ötletes megoldás, hiszen mindkét térfélről és fölfelé is jó kapcsolatot, könnyű közlekedést biztosít. Feltehetjük most már a kérdést, vajon tudatos volt-e ezeknek a történeti módszereknek a használata, vagy az építészet ősi hagyományai nem ok nélkül születtek, mondhatni örök érvényűek, és előbújnak minduntalan akaratlanul is. Most azonban nem törekszünk az okok kiderítésére, mindössze nézelődünk és próbáljuk kiolvasni a látványból a tartalmat.

Visszatérve a meghökkentő utcai homlokzathoz, olyan fortélyosan összetett kompozíciót látunk, ami az avantgarde szándéknak megfelelően látszólag teljesen rendezetlen, pontosan ellentéte egy klasszikus kastélynak például. Egy olyan kezdeti káosz állapotot mutat (fizikai fogalommal: alacsony entrópia), ami egy újrarendeződést tesz lehetővé. Ezzel a megtisztulási lehetőséggel mindössze tíz évvel korábban egy világhírű francia építész is foglalkozott, Le Corbusier. Csodálatos ronchamps-i kápolnájában semmi szabályos nincs, teljesen amorf, s az ablakok is tökéletesen rendetlenek. Ugyanakkor egy hatalmas, városi bérházat is tervezett Marseilles-ben (Unite d' Habitation), ahol már sokkal nehezebben tudta érvényesíteni elveit. De álljunk csak meg egy pillanatra! Az olvasóra bízom, hogy utána nézzen ennek az épületnek, de bizony meghökkentő hasonlóságokat fog felfedezni a Centrum áruházzal. Ne is ezzel foglalkozzunk, inkább próbáljuk feltárni a debreceni homlokzat titkát.

Tekintsük a homlokzatot egy geometrikus absztrakt képnek, amilyeneket Piet Mondrian holland festő alkotott nem sokkal korábban. Az ő szabálytalan kompozícióival szemben itt könnyen felfedezhetünk egy tengelyes szimmetriát középen. A kép jobb és bal oldalán lévő ablakok, loggiák tükörképben helyezkednek el. De nézzük meg külön is a fél oldalt. Ez önmagában is gyanúsan szimmetrikus, bár apró eltérések, eltolódások itt már észlelhetők. Ez lényeges mozzanat a szimmetriák életében. A tökéletes egyformaság ugyanis szép, de halott, életképtelen (pl. két hím egyedtől nem tud utód születni). Saját testünk sem pontosan szimmetrikus, mert élő. Ezt a tartalmas, élő szimmetriát látjuk itt is.

Merész húzás, szó szerint, a szimmetrikus káoszban a nagy átló mentén elhelyezett két idegen forma. Jobbra lent a hatalmas üvegfal (ami belülről lenyűgöző), balra fent egy kisebb, zártabb, rácsos forma. Egyenként mindkettő bontja a szimmetriát, de átlós ellenpontként megjelenítve mégis egyensúlyban vannak, s a méretkülönbségből adódóan még egy különös távolsághatást is adnak. Mozgást csempésznek az álló képbe.

Minek köszönhető még, hogy a sok szimmetria nem uralja a képet? Annak, hogy a nyílások rendje soronként cserélődik. Ez az egyszerű trükk okozza a látszólagos káoszt, és az, hogy sokféle nyílásformából áll össze. A szürke homlokzaton egyetlen szín szerepel, a loggiák piros csempéje. Ezek úgy világítanak, mint valami hangjegyek egy kottasorban, akár el is lehetne játszani, több szólamban.

Ez a jelenség a zene és az építészet (ami, ugye, megfagyott zene) különleges kapcsolatát juttatja eszünkbe, amelyről Apagyi Mária írt könyveket. A zeneszerzők is élnek a geometria szerkesztési szabályaival és arányaival (Bach - tükrözés, ismétlés, forgatás stb., Bartók - aranymetszés, Fibonacci-sor).

Ez a ritmus és dallam rejtőzik a szigorú, lélektelen káosz mögött. S hogy miért mesélem el ezt éppen ma és miért árulom el kivételesen az építész nevét is? Azért, mert Mikolás Tibor napra pontosan száz éve született. És egyébként kitűnő zongorista is volt.

Debrecen, 2024. szeptember 28.