Manapság a sok egyforma kockaépület nem árulkodik a tervezőjükről, az építészeknek nincs egyéni stílusa. Minden egyforma. Korábban voltak felismerhető vonások, ízesebb volt az építészet. Borsos Józsefhez, a nevezetes harmincas évek debreceni főépítészéhez több jellegzetesség is kötődött. Az erdélyi ihletésű magyaros szecesszió, a tégla használata és a boglyaív is, ami a boltíveknek egy különleges fajtája. Nem ő találta fel, de felismerte nagyszerűségét, és sokszor használta. A védjegyévé vált. A debreceni Ravatalozója sok egyéb mellett ezért is csodálatos épület. Érdemes egy kicsit jobban megismerkedni ezzel a „boglyával”.

Kezdjük egy kis játékkal! Akinek van aranylánc a nyakában, vegye le, és a két kezében fogva hagyja szabadon lelógni. Amit lát, az a láncgörbe. Ezt találóan így hívják a tudósok is. Nagyon hasonlít a parabolához. Ezt a sajátságos ívet a természet törvénye, a gravitáció rajzolja meg. Ezért érezzük tökéletesen szépnek. Annak érezte Antoni Gaudí is, a híres katalán építész, amikor a Sagrada Familia templomát tervezte Barcelonában. Ezt az utánozhatatlan ívet csak kísérletezéssel tudta meghatározni. Ő is finom láncokat használt, az építőkövek súlyát apró homokzsákokkal helyettesítve. Ezekben a láncgörbékben működik az íveket összetartó húzóerő. Arra gondolt, hogy ha ezt az egészet felfordítva építi meg, akkor is állni fog, csak a húzőerő helyett is a fordítottja, a nyomóerő fog dolgozni. Igaza lett.

A Gaudí-templom karcsú, égbetörő arányait tehát elnyújtott láncgörbék alkotják, de ha mokányabbra vennénk azokat, akkor már sokkal jobban hasonlítanának a jól ismert boltozatainkra. Nézzük át röviden a boltozatépítés fejlődéstörténetét.

Az első próbálkozások már az ókori Mezopotámiában megjelentek, de ismertebb példáit a görögöknél találjuk. Ezek még csak álboltozatok voltak, az igazi boltozatokat a rómaiak kezdték építeni. Ezek félkörívesek voltak. A korai középkor is ezt a szerkezetet használta. A félkör tehát a római és a román építészet építőstílusának jellemzője. A gótika hatalmas találmánya volt ennek a megnyújtása fölfelé a csúcsíves formával. Ez az égbetörő építészet rendkívüli érzelmi hatást okozott, kifejezve az eszmét, a vallást, a hitet. A reneszánsz rövid közjátéka után a barokk építészet a magasságból alászállt a földre. A főúri kastélyok és az uralkodó egyházak építészetében a kosárgörbe volt a jellemző, ami a félkörív benyomódása, ellapulása.

A századforduló szecessziós művészete aztán a természetes formák felé fordult. A technikai lehetőségek, a mérnöki tudás egyre szabadabb utat engedtek a növényi hajladozások utánzásának. A boglyaív azt az alakot mutatja, amelyben a boltozat láthatatlan erőjátéka működik. Ezért áll így magától a boglya.

Ehhez nagyon közel áll a parabola, ami egy egyszerű függvény, de kiszerkeszteni lehetetlen. Szerencsére hasonlít még rá az ellipszis is, amit könnyű megrajzolni, de csak egy kifeszített fonál segítségével. A mértani szerkesztés módszereivel a legegyszerűbb az egymást érintő körök használata. Borsos is ezzel dolgozott.

Az arányok pontos érzékelése jellemző a boglyaívekre is. Olyan ez, mint a zenében az intonáció. A hangközök pontos eltalálása alapvetően veleszületett érzék kérdése. Egy boglyaív szerkesztése is a belső halláson, pontosabban a belső látáson múlik. Sokat keresgéli, ízlelgeti az ember az ív arányait, míg egyszer azt mondja: ez az, megtaláltam. Heuréka! Ezt érezzük a boltívek tökéletességében. Szakmai fogás ehhez, hogy minden boltívet egyenes szakasszal kell kezdeni, ezt a Ravatalozónál a rövid oszlopok adják meg.

De miért jobb egy ilyen nehezen szerkeszthető boltív, mint a szokásos félkörív? Tegyük egymás mellé, és azonnal látjuk. A boglyaív megemelkedik, az ég felé törekszik, mintegy legyőzi a gravitációt. A félkörív pedig csak hordja a terhet, szinte szenved alatta.

Szeretjük az aranymetszést is felfedezni a jó arányú művekben, nézzük, itt találunk-e? Ennek az értéke 1,62.

Vessük össze az árkádok magasságát a nagy kapuval! Segít benne a vízszintes osztás a kapuban. Az arányuk 1,58, egészen közeli érték, nem véletlen, hogy jónak érezzük.

Lám, mennyi mindenről mesélnek a boglyaívek!

Igen, Lio. Volt szerencsém élőben látni a világ legjobb játékosát Barcelonában (saját felvételem). A tehetsége és tudása mellett szerény, egyszerű természetét is tisztelem. Nem egy sztártípus, nem tudja megjátszani magát, nem is akarja, ezért nem is tudja a világmédia felhasználni. Szerencséje van, békén hagyják. Kíváncsivá tett, hogy milyen környezetből származik. A világháló ajándéka az utcakép, amellyel bárhova el lehet utazni. Nagyon szeretek így bejárni távoli vidékeket, városokat. Szívesen látnám a kínai keleti nagyvárosok mellett a kínai nyugati falvak világát is, de azt például nem lehet nézegetni.

Viszont Argentína összes sakktáblautcája bejárható és mind egyforma. Elképesztő az az unalom, az a szögletes gondolkozás, amivel a legkisebb és legnagyobb települések is teljesen egyformák. Bárhova ugrálok a képernyőn, kockáspapíron tervezett úthálózatok, előkert nélküli, egy-két emeletes beépítéssel, a létező összes stílus keveredésével. Ez a kisvárosias lépték ural mindent. Sok utcai fasor látszik, de nincsenek nagy parkok, kiemelt központok, csak ez a furcsa entrópia, amelyet egyedül a kockarend szabályoz. Rövid tájékozódás után eljuthatunk Rosario városába, Lionel Messi szülőhelyére. Ez Argentína harmadik legnagyobb városa, 1 millió lakossal, mindössze 300 km-re a főváros, Buenos Airestől.

Biztatónak tűnt ez a kiemelt helyzete, s még inkább a hatalmas, de szelíden kígyózó Paraná folyó, amelyre nyugatról tapad a város, mint nálunk Buda. A pesti oldal azonban teljesen hiányzik, ami azért furcsa, mert itt mindössze 500 m széles a folyó. Itt a budai oldal is teljesen sík vidék, így kényelmesen elterpeszkedhetett a kockás papír. A folyó mentén egy keskeny sáv szép, zöldbe ágyazott nagyváros, sokemeletes házakkal, de ahogy beljebb lépünk egy kicsit, máris beáll a szokásos katyvasz, a földszintes házak sorából mindenfelé meredeznek nyolc-tízemeletes szögletes, unalmas tornyok, mintha semmilyen városrendezési előírás nem szabályozná az építkezéseket.

A hely hangulata persze csak ott érezhető, én mindössze értékelhető építészeti pillanatot kerestem, ahogy az utcákat jártam. Hosszas csavargás után aztán végre rábukkantam egy kisebb toronyházra, ahol felsejlik az élet, a gondolat, az ötlet csírája.

Úgy nő ki a kis házak közül, mint egy sudár nádszál, jobbra-balra elágazó levelekkel. Ebben a szűk résben feltör az életerő és a Nap felé nyúlik. Brutálisan egyszerű eszközökkel él, de azért trükkös is. Először azt hittem, szinteltolásban van a két oldal, de nem. Az erkélyek határoló betonelemeit alakították olyan leleményesen, hogy azok fölfelé eltolódva kerültek egymás mellé, ezzel érzékeltetve a növekedést. Lépked fölfelé. A tetején még egy apró mozzanat érzékelteti a növényi jelleget: a bal felső erkély kicsit kisebb, mintha az még csak ezután kezdene teljesen kibomlani. Ezzel még az idő szerepe is felcsillan, hiszen a fejlődés az idővel érzékelhető. Tudom, nem nagy szám, de tanulságos. Nos, talán elég is ennyi Lionel Messiről.

Becsületes neve Nemcsics Antal volt (1927-2019), csak a diákság nevezte Színcsicsnek a nemzetközi hírű színdinamika professzorunkat a Műegyetem rajzi tanszékén. Nem az a haverkodós, jópofa tanár volt, a hallgatók kedvence, de nagy tisztelet övezte komolyságát és tudását. Akkor még kötelező tananyagnak tekintettük a színtant, színdinamikát, és több féléven át tanultuk elméletben és gyakorlatban is az építész karon.

Az érdekességei már akkor is megragadtak a fejünkben, ám a 400-oldalas jegyzet sűrű tudományossága már elég nehézkes volt. Hiszen a színekhez mindenki ért! Halkan jegyzem meg, hogy a BME képzésében szakirányú diploma szerezhető színdinamikából két év alatt. De kinek van manapság szüksége erre, hiszen ma az a kortárs minimalista letisztult építészet, ami fehér és szürke, kimentek a divatból a színek. Vagy mégsem? Jártamban-keltemben beleakadtam mostanában néhány merész próbálkozásba, vörös és sárga kombinációkba. Ennek a megőrzését szerénytelenül saját érdememnek tartom.

1994-ben terveztem a debreceni Agárdi utcában egy házat, aminek a színezésénél próbáltam egy helyi jellegzetességet használni. A vörös és a sárga kombinációját még több öreg polgárházon lehetett akkoriban látni. A legközelebbi az Eötvös utcában állt, annak omladozó vakolatából csíptünk le kisebb darabokat, ezeket használtuk mintának a festék kiválasztásánál. Az utolsó példányt mentettük meg, azóta már egy sem áll közülük.

Viszont 2005-ben ismét felhasználtam a Maróthy és a Könyök utca sarkán álló, felújított házikó színezésénél. Most pedig már örömmel látom a hatást, hiszen a szomszédos Meszena utcán két épületfelújításnál is bátran használták a lakók. Van remény! S ha benézünk itt az óváros legszebb utcájába, láthatunk zöld-sárga változatot is egy mintaszerű, mai polgárházon. Ki kell hangsúlyozni ennek utcaképi illeszkedését, mert nem csak színével, de építészeti kidolgozottságával is példaértékű, a kortárs minimalizmus lélektelen próbálkozásaival szemben.

A színek látásának örömében levettem a polcon porosodó 1979-es Színdinamika jegyzetemet, igen, a 400-oldalasat, hogy felidézzek valamit a hajdan tanultakból. Felütve rögtön ebbe a mondatba akadtam: „A benapozás irányának és mértékének meghatározása azért fontos, mert például az északi tájolású homlokzatokon csak a zöld, a délin csak a sárga és piros árnyalatú színek érzik jól magukat.” Hát, akkor ezért festettük zöldre a Kétmalom utcai házam árnyas északi homlokzatát – csaptam a homlokomra. És ezért él a piros a Könyök utca sarkán „a déli verőn”. De lássuk csak, mit mond, mi a fontos? „A benapozás irányának és mértékének meghatározása”. Ettől is függ a színek hatása, értelme.

És még mitől? A színek érzékelésétől, a pszichikai folyamatoktól, de ismernünk kell a színkedveltséget is (színpreferenciát), nemenként, korosztályonként, a színek dinamikus hatását, vagyis az ember és a környezet egymáshoz való viszonyát. Miért nem szabad egy étteremben zöldet használni, miért hátrányos egy irodai munkahelyen a tompa barna környezet, miért éppen zöldre festik a műtőt, és számtalan egyéb szempontja van a színhasználatnak, amik tudományos kutatásokkal megalapozottak, és használatukat a mérnöki módszeresség számokba, grafikonokba foglalta.

Így a világon mindenhol egységesen ugyanazt eredményezi. Ez a Nemcsics tanár úr által kidolgozott Coloroid színrendszer, ami a mai számítógépes világban is a színhasználat alapja. Munkássága részletesen is megismerhető a nemcsicsantal.papa.hu honlapon. Vaskos jegyzetét forgatom a kezemben, minden oldalon meglepődöm: színkonstancia, 13-14 éves fiúk preferenciája, azonos szinezetű skálaszerű harmónia, szín és világítás, közösségi és alkalmi kapcsolatot kedvezően és kedvezőtlenül befolyásoló világosságok stb.

Hiszen ez ugyanaz, mint a zene! Frekvenciák, arányok, szabályok, hatások, érzések, érzelmek. Csak nem a fülünkkel, hanem a szemünkkel. A szín a zene az építészetben. Jó, hogy kezd visszatérni.

Helyesbítek. Nem voltam biztos az emlékeimben, ezért megkérdeztem egy évfolyamtársamtól, és ő éppen az aggályaimat igazolta. Volt ugyanis abban az időben a rajzi tanszéken egy másik tanárunk, Szincsák József, s őt neveztük Szincsicsnek, nem pedig Nemcsics professzort. Az igazi Szincsics később kitűnő operaénekes lett Csák József néven.

Én még úgy ismertem, hogy Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE). Sokan jelentkeztek oda, keveseket vettek fel, komoly rangot jelentett a hallgatójának és az oktatójának lenni. Nehéz ezt elképzelni manapság, amikor a tudományos jellege háttérbe szorult az alkalmazott tudás mögé, amikor az itt megszerzett ismeretek célja nem az emberi elme fejlesztése, hanem a munkaerő tömeges piaci felkészítése és minél nagyobb pénzbeli haszon betermelése. Az 1. világháború idején majd utána azonban Klebelsberg az anyagilag lepusztított ország egyetlen reményét a kultúrfölény fokozásában látta, amit az egyetemek, a tudásközpontok létrehozásával, fejlesztésével szándékozott elérni. Ennek társadalmi környezetét egyrészt az erősödő polgárság alkotta, amelynek tagjai az arisztokrácia életmódja után vágyakoztak, másrészt a lassan kimúló arisztokrácia, amelynek tagjai meg próbálták az elszegényedésüket a dzsentrivilág póza mögé rejteni. A cél tehát mindkét részről a sikeres úri világ felelevenítése. Ezt pedig a 17-18. század barokk művészeti korszakában találták meg. A stílus könnyen alkalmazható volt ehhez a kissé álságos életérzéshez, még akár közönséges polgári bérházak esetében is (Batthyány-Szent Anna sarok). Népszerűvé első sorban a nagyobb középítkezések körében nyerte el. Debrecenben a Déri Múzeum és az egyetemi épületek a legjobb példái. Furcsa ellentmondása a stílus alkalmazásának, hogy az eredeti barokk Németországban és Ausztriában egyértelműen kötődött az ellenreformációhoz. Hogy lehet, hogy a kálvinista Róma mégis befogadta? Talán úgy, hogy építői nem debreceniek voltak. Korb Flóris, az egyetem tervezője, Györgyi Dénes, a múzeum tervezője budapestiek voltak, maga Déri Frigyes pedig éppen egy dúsgazdag bécsi gyáros volt. Korb egyenesen Berlinben tanult, és Dérinek is az volt kedvére való, hogy a múzeuma Nagy Frigyes potsdami Sanssouci-kastélyára hasonlítson. A debreceni közvéleménynek, úgy tűnik, nem volt ellenvetése. Megelégedtek annak látszatával, hogy az ősi Kollégiumuk klasszicista stílusához némileg hasonlító, történeti homlokzatokat kapnak. Egyedül a város főépítésze, Borsos József morgott magában. Jóllehet pályáját egy rövid müncheni bevezető után éppen Korb budapesti irodájában kezdte, amikor meglátta egykori főnöke egyetemi tervét, nem rejtette véka alá véleményét, hogy mennyire „utálja” ezt a német barokkot. Úgy vélte, hogy ennek Németországban a helye, nekünk nem az a feladatunk, hogy idegen kultúrákat utánozzunk, mert „azt úgyis ők tudják jobban”. Korb pedig úgy gondolta, hogy olyat épít, amiben az idegenek otthon érzik magukat. Ezt ma is sokan így gondolják, ahogy a házainkon látszik. Érveiket bizonyára megbeszélték egymással, nagy veszekedésről nem tudunk, sőt, Borsos tevékenyen részt vett az egyetem és a múzeum előtti terek kialakításában is.

Déri tér

Potsdam, Sanssouci (fotó: Carsten Steger)

 Ő javasolta Györgyi Dénes barátjának a tér lesüllyesztését, hogy a múzeum így kiemelkedjen a környezetéből, ezzel a rangját kifejezve. Óriási ötlet volt részéről, mert ezzel érvényesül az épület tekintélye, ugyanakkor nagyon bensőséges lett az előtere. Egészen biztosan ismerte az eredeti kastélykertet is, hiszen sokat járt Németországban.

Az egyetem előtti tér kialakításánál egy tükörtavat tervezett a franciakertbe, hogy az épület homlokzata még abban is megjelenjen. A rendezési tervében pedig még egy odavezető sugárúttal is megajándékozta. Borsos pontosan tisztában volt a kastélyépítészettel. Tudta, hogy a barokk főúri kastélyok nem csak egy gondosan megtervezett, feltétlenül szimmetrikus főhomlokzatból állnak. A szimmetria önmagában egy hatalmi jelkép, mozdíthatatlan, mert tökéletes. A hajdani arisztokratáknak azonban ez nem volt elég, kiterjesztették a kastély előtti kertekre is. Ezek a mértani szabályossággal kialakított franciakertek szimmetrikus rendben folytatták a homlokzatot, messzire kiterjesztve a látogatók előtt. Ezek célja egy látványegyüttes létrehozása volt. Egymáshoz tartozott a homlokzat és a kert, egylényegűek voltak. Céljuk nem a használhatóság, hanem a hatalom kifejezése. Messzire kivetítették az épület méltóságát. A debreceni egyetem főépülete a francia és német kastélymintát követi, ami egyébként számos hazai barokk épületnél is megjelent hajdanán. Az előtte fekvő hatalmas park nem népjóléti célt szolgál, arra ott van közvetlenül mellette a Nagyerdő. Ez a park a homlokzat része, csak nem függőleges, hanem vízszintes síkban. Ez kizárólag a látvány miatt van ott. Ráadásul egyre több magas épületből is rá lehet már látni. Nem dolga, hogy árnyas piknikezőhelyeket adjon, nem dolga, hogy játszótér legyen, nem dolga, hogy biciklizzenek benne, ezekre mindre megvan a lehetőség mellette. Ennek a parknak az egyetlen feladata, hogy az épület méltóságát fokozza – sárga gyöngykaviccsal, szabályosra nyírt sövényekkel, padokkal. Borsos jól megértette ezt, a tükörtó pontosan beleillett volna.

Jött azonban Kertész K. Róbert kultuszminisztériumi államtitkár, akinek a tervezésében két szintre osztották a tavat, és telerakták szökőkutakkal. Így lett a tekintélyből rokokó turistalátványosság. Ezt fájlalta Borsos, és később, hogy lássuk az igazát, megcsinálta a Ravatalozója előtt. Az egyetem előtti park tehát betölti hivatását. Az épülettel együtt tulajdonképpen a tudomány számára emel egy főúri kastélyt, az emberi szellem méltóságát helyezi szinte királyi rangra. Én legalábbis ezt a tekintélyt érzékelem kívül-belül. Kivételes alkotás. Még a szökőkutat is el lehet fogadni.

Valószínűleg senki nem tudja, de a nemrég készített filmünkhöz (A főépítész) légifelvételt is forgatott Góré Tibor operatőrünk, és ott csodálkoztam rá, hogy a fenti szökőkút valójában spirál alakzatban köpi a vízsugarakat. Ez régóta hozzátartozik már Debrecen és az egyetem látképéhez. Az alsó tófelületet azonban érdemes lenne megkímélni a csobogástól, hogy valóban az eredeti gondolat szerinti tükörtó legyen. Ennek még a tiszafák is örülnének. Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.

A Debreceni Képeslapok gyűjteményéből jelent meg egy régi fotó a debreceni Nagytemplom előteréről, ahol akkor még piros autók kanyarodtak be a Piac utcáról a Hatvan utcára, no meg a híres 31-es csuklósbusz. A tömegközlekedők rajongva vagy félelemmel várták ezt a veszedelmes kanyart, mert a sofőrök egyetlen szórakozása az volt, hogy a lehető legnagyobb sebességgel küzdjék le ezt a félelmetes derékszöget. Itt mindenki megtapasztalta a fizika órán tanult centripetális erőt (ami, ugye, a centrifugális ellentéte), ami ebben a helyzetben éppen a Nagytemplom kapuján próbálta belendíteni az utasokat. Ennek az össznépi élménynek számtalanszor voltam magam is élvezője, ezért ez jutott eszembe először a felvételt meglátva. Aztán beugrott valami egészen más is.

A fényképész ügyetlensége miatt levágva a torony, túl sok az út, viszont éppen középen láthatók a Nagytemplom falpillérei. A kontraszt túl erős, a falak nagyon világosak, az oszlopfők sötétek, és éppen ez a hibás kiemelés ragadta meg a figyelmemet. A valóságban ez nem tűnik fel, mert a faragott kő számos redő, tagozat között bújik meg, a színe világos szürke, alig tűnik ki a világos sárga falból.

Mit is látunk? Egy óriási oszlopot oszlopfővel. Megtanultuk szépen már a középiskolában az ókori görög oszloprendeket: dór, ión, korintoszi, minden szabályát, a fölfelé sudarasodás perspektivikus hatását, a pocakos ívelődés emberi jellegét, a kannelúrák árnyékképző szerepét, az arányok rendszerét, amitől ez a tökéletes ókori mű évezredeken át velünk volt. Nem volt szó a jelentéséről. Pedzegették néhányan, hogy az oszlop, akár egymagában is, a föld és az ég összekötője. A föld a mi porszemnyi életünk helyszíne, az ég a kiismerhetetlen távlat, nagyság, örökkévalóság világa. Ráadásul onnan kapjuk az életerőt, a világosságot. És most nézzük az oszlopunkat! Felnyúlik az égbe, és ott kivirágzik, zöld lombokat termel csigavonalas levelekkel, amikben rugóként feszül az energia, s onnan lógnak, indulnak lefelé az indái. Az élet tehát ott fönt virul, abból kapunk mi is itt lent. Ennek kifejezésére képes az építészet, mindennapjaink észrevétlen kísérője. 

forrás:
facebook – A Magyar Királyság képekben 2026. 03. 18.
A Daczó-kúria a 19. század közepének jellegzetes székelyföldi nemesi lakóháza, Sepsiszentgyörgyön (Háromszék, ma Kovászna megye, a kép digitálisan felújított) Forrás: Történelem Szinesben

Ezzel a tájékoztatással jelent meg a képernyőmön a Daczó-kúria eredeti állapotát tükröző felvétel.

A közleményben feltüntetett megjegyzést, miszerint „a kép digitálisan felújított”, komolyan kell venni, hiszen némi utánajárással megtalálható az eredetije is. Azt pedig Orbán Balázs, a Székelyföld jeles kutatója fényképezte, még 1863-ban. A digitális felújítás szerencsére nem rontott a hitelességén, s amit mesélni szeretnék róla, azt nem befolyásolta, csak a mai szem számára befogadhatóbbá tette. Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, s most a vele való beszélgetéssel igyekszem bemutatni, mit is mond ez a gyönyörű épület. Vagyis mondott, mert már nem áll, lebontották. Csak ez az egy fénykép mesél.

Mennyi MÉLTÓSÁG van ebben a házban! Tudod miért?

Mert mindene megvan, és függőlegesen néz egyenes gerinccel felfelé.

Igen, jó a megérzésed. Ez építészetre lefordítva úgy hangzik, hogy óriási a teteje, ötször akkora, mint ami elég lenne. Mert nekik telik rá. Nem is egy teteje van, hanem egyenesen kettő. És meredeken nyúlik az ég felé, mintha onnan kapná a hatalmat. Ezzel együtt nem hivalkodó. Régi szabály, hogy a magas tető legalább másfélszer olyan magas legyen, mint az alatta álló fal, a jó arányok végett.

Szimmetrikus mindene, de jobb szélen van egy kis elhajlás a szimmetriától, ott van gondolom még egy bejárat.

A szimmetria hatalmi jelkép, az örökkévalóságot, a rendíthetetlen erőt érzékelteti. Nehéz belőle kilépni, mert nagyon szabályos. Ugyanakkor megtöri tényleg egy kis „elhajlás”, és ez nagyon fontos. Ez jelzi benne az életet. A mi testünk sem tökéletesen szimmetrikus, ha az lenne, nem élne.

Kis filagória az előtérben, az ablakok fölött rajzos szemöldök, oszlopok is vannak odaépítve, persze nem kiugróan.

Érdekes, hogy a 19. sz. közepén épült, akkor már javában tombolt a klasszicizmus, már túl is voltunk rajta, ez meg még mindig barokk, vagyis az előző stíluskorszak terméke. Ebben a későbarokk formálásban van egy kis gyermeki báj. Nincs úgy kidolgozva, mint egy katolikus templom Rómában, csak a lényeget rajzolja fel. Nagyon emberi. Erősen emlékeztet a római Il Gesu templomra (Vignola műve), amit a barokk megjelenéseként emlegetnek 16. századból. Elképesztő erejű ez a csigavonalas motívum, három évszázaddal később és ezerötszáz kilométerrel odébb látjuk ismét. Gondolkozom az eredetén, a jelentésén, de csak halvány elképzeléseim vannak. Talán a klasszikus görög ión oszlopfő csigavonalát idézi szabadon, ahogy a barokkhoz illik, ez a "voluta" pedig nem is annyira a csigára, mint inkább a növények levelének hajladozására emlékeztet. Mindenre kész erő feszül benne, ami bármikor kibomolhat, mint egy rugó. 

Igen. Apró díszítések pl. ma már nincsenek. Csak egyenes, fantáziátlan vonalak.

Apró dolgokon múlik az építészet. Ez az érzékenység sajnos tényleg kihalt. Ám ez a ház nagyon tanulságos. Lehet vele tanítani.

Na és a színei! Tojáshéj alapon fehér kis díszítések, zöld zsalugáterrel. Annyira békés!

Valóban, nagyon finom, megszelídített barokk sárga és árnyalatai, meg a zöld hozzá. Nagyon harmonikus. Itt azonban némi fenntartással kell élnünk, hiszen ez egy utólag színezett kép, az eredetit nem ismerjük. Az igazi barokk sárga jóval erősebb, teltebb szín. Az okker és a vasoxid-sárga tartós, fényálló és nem túl drága festék volt, a korszak nemesi, egyházi és középületeinek nagy része ezt viselte. Csak a parasztházak voltak fehérek, az egyszerű, elérhető és olcsó mész miatt, de ezzel együtt ez a szegénység ismertetőjele is volt. A városi polgárházak mind színesek voltak. A sárgát pedig az uralkodói színnek tartották, hiszen a Habsburg-ház címerében lévő arany heraldikai megfelelője volt. Szívesen alkalmazták tehát, hogy rangot adjanak egy épületnek, ráadásul egy nagyon kellemes, életteli színnel.

A tojáshéj ezért alighanem erősebb sárga lehetett, a fehér pedig halványabb sárga. De legalább színes! A mai műemlékvédelem átfestené fehérre az egészet. Sajnos számos példa van rá manapság. Eltűnnek a színek a mai építészetből és ezt ráerőltetik a régire is. Pedig szebb a színes világ, erre jó példa ez a nemesi kúria is a múltból.

Évekkel ezelőtt terveztem egy épületbővítést Góré Tibornak, de sajnos az fennakadt az akkori főépítész torkán, nem lett belőle semmi, csak egy kisfilm (a YouTube-csatornámon látható, itt: https://youtu.be/jUSkrcXoFqA). Ám, ahogy az lenni szokott, barátommá vált a megrendelőm a munka során, pedig azelőtt nem ismertem. Közös hobbink a tenisz és a fényképezés volt, viszont ő ez utóbbit sokkal komolyabban vette nálam, és képzett kisfilmkészítővé fejlesztette magát. Egyszer aztán előállt azzal a vágyával, hogy szeretne végre egy nagyobb filmet forgatni, esetleg rólam. Nekem volt jobb ötletem, és a szerénységem is tiltakozott a felvetése ellen. Borsos József az 1930-as évek nagy hatású építésze volt Debrecenben. A rendezési terve alapjaiban határozta meg a mai városképet. Országosan is elismert épületeket alkotott. Neki köszönhetjük a temetőt a ravatalozóval, a Rendőrségi palotát, az Egyetemi templomot, a város első óvodáját, de Szegeden és Hódmezővásárhelyen is állnak templomai. Munkásságát két könyvben is feldolgoztam, kiállításokon, előadások alkalmával is ismertettem már. A téma a kisujjamban volt, és Tibi megfelelőnek találta az életmű bemutatását a saját elképzeléseihez is, hiszen az épületek videózásában már volt kellő gyakorlata, elsősorban drónok alkalmazásával. Elkészítettem egy filmvázlatot, hiszen az életművet én ismertem a legjobban. A dramaturgiai feldolgozást azonban senki nem vállalta az erős szakmai tartalom miatt, ezért az is rám maradt. Így a magam építész esze szerint megírtam az első forgatókönyvet. Sok-sok töprengés következett, hogyan is kell filmet készíteni, mi a járatos útja, hogyan tudnánk ezt önerőből megvalósítani, hiszen kezdő filmesként semmilyen támogatásra nem számíthattunk. Szerencsére találtunk társakat, önzetlen segítőket, közreműködőket a munkánkhoz, így lassacskán egyre komolyabban vettük magunkat. Aztán jött a nevezetes dátum, Borsos születésének 150. évfordulója 2025-ben, amelyre a város emlékévvel kívánt ünnepelni. Ez felgyorsította az eseményeket, mert vállaltuk, hogy az év végére megjelenünk egy életrajzi filmmel. De hogy is történt ez belülről nézve? Kapcsolódjunk most be az alkotó elmélkedéseibe (a továbbiakban Zoli néven), aki építészként ezúttal nem egy ház, hanem egy film megtervezésére vállalkozott. Ez lett A FŐÉPÍTÉSZ.

Ahogy egyre jobban belemelegszünk a filmezésbe, úgy egyre jobban tolódunk el az életrajzi játékfilm felé, lassan művészfilmes vágyakkal. Az operatőr barátom, Tibi lökdösi erre a filmet, amit egyáltalán nem bánok. Ő képekben, filmes hangulatokban gondolkozik, és nagyon sokat tájékozódik, tanul másoktól. Tele van ötletekkel, amiket nehezen tudok követni a forgatókönyvvel. Ez az elbizonytalanodás késztetett arra, hogy valami mondanivalót találjak az egészhez. Borsos mintaszerű életet élt. Úgy vélem kevés egy ilyen életrajz ismertetése, mert érdekes ugyan az építészete, de kevés a cselekmény, a drámai lehetőség, ezt belátom. Ezért nem bánnám, ha egy kicsit átvitt értelmű jelentést hangsúlyoznánk. Erre két gondolatom támad. Ennek érdekében lehet csökkenteni a bemutatott épületek, tervek számát is, hogy maradjon idő a lényegre. Ez a módszer megengedi, hogy kilépjünk az életrajzi időrendből is, visszaemlékezések formájában. (Pl. az Egyetemi templomnál emlékezhet Borsos a harminc évvel korábbi Árpád téri pályázatra.)

IDŐ

A film idősíkjainak fontos szerepet szánok. Korábban Woody Allennel példálóztam, de kialakult bennem egy gondolat az időről kapcsolatban, ami különbözik az övétől. Ő két idővel dolgozik, egy elbeszélő múlt és egy jelen. A jelenből időnként beleszól az elbeszélésbe (Annie Hall), vagy a két idősíkot arra használja fel, hogy kifejezze: mindig a korábbi történelmi időket tartjuk jobbnak, oda vágyunk, s ez régen is így volt (Éjfélkor Párizsban). Az én célom kicsit inkább a mai kvantumfizika időértelmezéséhez közelít, ami szerint nincs is idő, az nem múlik, csak a mi newtoni fizikai közegünkben. Hogy jön ez ide? Az építészet időtlenségét (nem idétlenségét!) lehetne hangsúlyozni. Amit Borsos száz éve alkotott, az ma is érvényes, és később is az lesz, mert egy ház évszázadokat is túlélhet. Ezt az időtálló értéket kell bemutatni, egyrészt közérthető elemzéssel, másrészt azzal, hogy a különböző idősíkok megjelennek és mindegyikben értékelik. Nálunk is csak 2-3 idősík van, viszont a szereplők ide-oda ugrálnak közöttük, ezzel teszik lényegtelenné az idő múlását és létezését. A film kezdődhet a Tibi javaslatával, vagyis a szerző (Zoli) bemutatásával, hogy akadt Borsosra, miért fontos neki, hogyan kezdett el kutatni levéltárakban (Indiana Jones), míg egyszer csak megelevenedik a kutatása tárgya, maga Borsos. (Benyit egy ajtón, s ott ül a múltban Borsos, vagyis átlép a múlt időbe.) Ezután Borsos élete a következő idősíkokban jelenhet meg:

• Borsos élete (folyamatosan, ez fogja össze a filmet: reggelizik, utazik, dolgozik, előad, fotózik, mutatja a házait, terveit)
• Borsos előzményei (ácsmester apja, egyetemi tanárai, vásárhelyi művészbarátai)
• Borsos találkozik az unokájával, aki már idősebb, mint Borsos maga (Ez milyen idő?)
• Borsos előadása a múzeumban (régi énje, és ma saját magát hallgatja, mint közönség)
• Borsos a ma élőkkel beszélget (Zolival), pl. a rendezési tervről vitatkoznak
• Borsos olyanokat mond, amit akkor nem tudhatott (már meghaltam, amikor megnyílt)
• Felesége általában együtt van vele (kávét ad, bőröndöt csomagol, beszélgetnek)
• Felesége férje kortársaként beszél a munkáiról, ő hogyan látja
• Felesége a jelenben visszaemlékszik, mintha Zoli kortársa, beszélgetőtársa lenne
• Felesége narrátor, külső szemlélőként beszél (pl. a múzeumi előadáson súgva a szomszédjának)
• Lánya egyszer Borsos idejében (apjába karolva), máskor albumokat nézegetve visszaemlékszik
• Lánya, mint mai fiatal beszél arról, hogy miért tetszenek neki ezek az épületek (a nézőnek engedjük felismerni, hogy ő játszotta a lányát – cameo, például egy utcai járókelő, ha megszólítja egy riporter)
• Feleséget játszó Anna verset mond színészként

Az idősíkok egyvelegét az teszi még inkább átjárhatóvá, hogy a szereplők időnként kiszólnak a filmből, mintha az éppen ott ülő mozinézőkkel beszélgetnének. Ezzel visszafelé is hatnak, a nézőket berántják a saját idejükbe.

A film során az idő nem egy irányban telik. Első nekifutásra az életrajzot időrendben követtem, de már az első olvasópróbán kiderült, ez így nagyon sablonos, az egyébként is kevés drámaiságot kínáló életmű így unalmassá válhat. Át kellett tehát terveznem a szerkezetet, s itt már az építészeti gyakorlatomhoz folyamodtam. Egy olyan építmény lett az eredmény, melynek középpontjában Borsos fő műve, a debreceni Ravatalozó áll, szándékom szerint a film aranymetszésében, vagyis nagyjából a kétharmadánál. Ezt már a kezdő jelenetnél előrevetítjük. Innen azonban az időrend megfordul. A Ravatalozó idejét tekintjük középpontnak, és a visszaemlékezések először a legfrissebb feladatokat hozzák elő (azok élnek a legjobban), majd egyre korábbi események, épületek, életmorzsák törnek felszínre. Mondanom sem kell, ez sem tisztán, mérnöki rendben jelenik meg, hiszen a fejezetek között logikai átmeneteket kell biztosítani a történet folyamatossága érdekében. Sokszor csak egy rövid mondat, egy utalás, egy kérdésfelvetés elég, hogy átlépjünk egy másik témába. Ez a logikai háló módosítja az időrendet, ha kell, és ketten együtt alkotnak egy egyedi szövetszerkezetet. Itt mindennek mindennel kapcsolódnia kell: gondolatnak, formának, szerkezetnek, akár az építészetben, míg minden a helyére nem kerül. A rendszer szabályosságait éppen a benne rejlő szabálytalanságok keltik életre, azok teszik tartóssá. (Erről szól Csermely Péter, aki a rejtett hálózatok erejét kutatja.) Nem kell tehát félni az időrend megbontásától az éppen odaillő gondolat érdekében, ha a folyamat úgy tovább tud haladni. A célba érkezés után, a nagy mű, a temető alapos elemzése következik, s innen kezdve helyreáll a világ rendje, az elismert, befutott építész munkáit időrendben kerülnek a filmkockákra.

Az említett rejtett hálózatok további rejtelme, az építészeti gondolkodás következő síkja a hangulati elemek váltakozó ritmusának beillesztése. Itt a filmes szempontok kerülnek előtérbe: nem hagyhatjuk a nézőt unatkozni. Ezért a szakmai komolyság, a tragikus élethelyzetek és a vidám jelenetek ritmusosan váltogatják egymást, esetenként a sokkhatástól sem riadunk vissza (bontás, panel, sörözés). Ezek alkalmazását is be kellett helyezni a megfelelő időben a film építményébe. Ennek érdekében az életmű szempontjából kevésbé fontos, de hiteles forrásból táplálkozó vidám események nagyobb hangsúlyt kapnak, hogy arányosabb, jobban élvezhető legyen a film. Az érzelmi hullámvasút mélypontjain pedig a valódi tragikus események tárulnak elénk. A filmet azonban nem fejezhetjük be egy ilyennel, ezért azt rögtön a film elején bemutatjuk. Így kellően figyelemfelkeltő lehet, és nem lesz egy szomorú élmény az utolsó benyomás a filmről. A következő táblázat a különböző hangulati elemek időbeosztását mutatja:

• 0 komoly kezdés – bontás, pusztítás
• 3 könnyed bevezető - témafelvetések
• 5 főcím – ünnepélyesen
• 7 könnyed kávézás – a szereplők bemutatása
• 12 komoly szakma – rendezési terv
• 21 autós burleszk – vidám közjátél
• 25 megint szakma – Ary-villa, művészház
• 32 Budapest burleszk – életrajzi részlet vidáman
• 35 korsós lány vicc – vidám kezdetek
• 39 szakma – Ipariskola, utazások, előadások, Városháza
• 49 szakma – Tabán ref. templom, Haydu-bérház
• 52 háború komoly és vicces
• 54 szakma – Erdély az épületeken
• 1:03 szakma – Susán ref. templom
• 1:07 szakma – a főépítész esetei
• 1:10 Amerika – könnyed és vicces útirajz
• 1:14 szakma – temető nagyon komolyan
• 1:27 sörözés – nagyon vidáman
• 1:28 szakma – parkerdő
• 1:30 nyugdíj – tragikusan
• 1:32 szakma – Egyetemi ref. templom
• 1:38 szakma – Szeged ref. templom
• 1:43 befejezés

Grafikonon ábrázolva jobban érzékelhető a film érzelmi szívgörbéjének lüktetése (a vonal fölött a könnyedebb, vidámabb, sőt vicces hangulatok, a vonal alatt a szomorú jelenetek, a vonalhoz közeli időszakok pedig a szakmai tartalmak):

A hullámvasút rajza utólag készült, de a film hangulati ritmusát nem számítás, hanem az arányérzékünk irányítja. Leolvasható belőle a fiatalkori sikerek időszaka, majd a háború megtöri a lendületet, aztán megint néhány szép esztendő, s a temető drámai mondanivalójának hosszabb kifejtése, amit megint egy csattanós jelenet old fel. Utólag ránézve feltűnik, hogy az érzelmi kitörések nagyjából azonos időközönként követik egymást, hat részre tagolva a filmet. Ez a film építménye, ahogy zenei vagy irodalmi darabokra mondani szokás: az architektúrája.

MŰVÉSZET

Anna versekkel érzékeltet egy-egy hangulatot. Ilyenkor saját magát játsza (cameo), vagyis Ráckevei Anna színésznőt, aki verset mond, vagy felolvas korabeli újságokból, képeslapokról. Juli is betársulhat. (Horváth Juli, aki a filmbeli szerepében is a lánya és a valóságban is.) A nézők felismerik, és zavarba jönnek, hogy akkor ki az igazi, ki a színész, de ha többször így megjelenik, akkor megszokják és már nem lesz kérdés számukra, feloldódnak a határok a játék és a valóság között. Az ő feladata a versek kiválasztása is. Lehet vicces, derűs is, de lehet filozofikus mélységű. Fontos, hogy rögtön érthető vagy érezhető legyen. Javaslom pl. Csontos János: Építészet c. versét. Ez illene pl. a Ravatalozóhoz. János régi barátom volt, költő létére kiváló építészeti filmeket készített, egyet velem is forgatott, éppen Borsosról.

Túl a tömegen, a mennyiség forradalmán
az építésznek még maradt csöpp esélye
S.O.S.-re, menteni szottyadt lelkeinket.
Ő formálja át a teret hellyé,
a helyet az élet templomaivá.
Ő hasítja ki a sosem-voltat a mindig-voltból,
kijátszva nekünk rendelt töredék-íveket.
Ami volt: örök; ami lett: esetleges.
Csak a ceremóniamester tudhatja, miként
merevülünk ki térben és időben.
(Csontos János: Építészet - részlet)

Kezdődhet a verselés a nyitó jelenetnél, amikor Zoli átlép a múltba és találkozik Borsossal (Átlépünk az idő kapuján.) Lehetne vezérelv egyébként Borsos kortársaitól idézni, az egyúttal irodalmi hátteret is adna az életrajzhoz, hangulati színt jelentene. Vagy éppen a korszak művészeti vitáihoz szólna hozzá (neobarokk, mint az álságos, maradi dzsentri életérzés; vagy Kós Károly nemzeti érzelmű művészete). Ez lehetne kitalálós játék is, mint a Lyukasórában. És akkor Artúr-Borsos is cameózhat néha. Na, ki írta ezt? Kitalálja-e? Ez az egész azért lenne fontos, mert azt érzékeltetné, hogy az építészet ugyanúgy része a művészetnek, mint az irodalom, vagy a zene.

ZENE

A házak zenei ritmusáról, dallamáról is sokat beszélgetünk Kovács Lilian zeneszerzővel. A Ravatalozót elemezzük, mint zenei jelenséget, a benső életét, intimitását, szívritmusát. Ami hatással van ránk, akkor is, ha nem tudunk róla. Mit jelent az intonáció az építészetben? Pl. egy boglyaív (a ravatalozó boltíve) nem mindegy, hogy milyen magas, milyen ívelődésű, pedig matematikai értelemben ugyanaz a képlet. Mégis más a hatása. Nem mindegy az intonáció, a hangok pontos ismerete a különböző hangnemekben. Ez egy értelmezési lehetőség az építészetben is, amit itt arányérzéknek foghatunk fel, s ez leginkább a belső érzékenységre alapul. A boglyaív akkor tökéletes (a magassága, öblössége, hegyessége), ha a sejtjeim is azt mondják, hogy ez így jó, mert szabály nincs rá. Érezni kell. Meg a ravatalozó kétszólamú dallama! Olyan trükkös a szerkezete, hogy van egy hosszú lapostető. Alatta van az árkádsor, fölötte meg a magas tetők. (Előzménye a művészház terve.) Ezeknek más a ritmusa és a hangsúlyozása, mégis együttes a hangzása. Vagyis a látványa. Ami itt ugyanaz. Az árkádsor az egyik szólam, a magas tetők a másik. Hasonló az orgonapont a zenében. (Erre egy gyönyörű példa ez a rövid bizánci ének: https://youtube.com/watch?v=P9Hres93mBs&si=kgC7_aYDiVc6_bQp) Ami tartja ugyanazt. Változatlanul. Nem mozdul. Ha tetszik, évszázadok óta, és azt lengik körül a változók, a mozgók, a nemstatikus elevenek. Az orgonapont olyan a zenében, mintha rácsatlakoznánk egy soha meg nem szűnő, soha véget nem érő hatalmas erőre, legyen az pl. az Úristen tartóereje, amire mi pont most, pont ebben az évszázadban rácsatlakozunk. De az mindig volt és mindig lesz, csak most hasítjuk ki az időből (ahogy Csontos János a versében). A Ravatalozó árkádsora, ami itt maga az állandóság, mégis nagyon finom rezdülések sorozata, hiszen más az oszlopok téglajátéka. Ebben is van egy belső számosság és szimmetria, amit finomhangolásnak nevezhetünk. Megzenésítjük a Ravatalozót (hiszen az építészet megfagyott zene). Lilian zseniálisan egy egyszerű népi dallamból bontja ki a muzsikát, ami a film csúcspontja. Többször átdolgozza, hogy pontos legyen a hangolása a zenét folytató harangszóhoz is. Az ugyanis az ott valójában megszólaló lélekharang, így hiteles. Hosszas rábeszélésre vállalja a film többi részének zenéjét is, de súlyos betegsége sajnos gyakran akadályozza a munkában. Nem kell minden jelenethez zene, végignézzük apróra, és mindenhol vannak ötletei, hogy a látványhoz milyen hangzást alkosson. A szükséges helyeken nagyon elmélyült hangulatot hoz. Figyel a zene tartalmi jelentőségére is, például a templomoknál, ahol az óprotestáns graduálokat idézi fel, figyelmeztetésként az örökségünk ápolására. A vidám és ironikus zenéket is bravúrosan oldja meg, eltalálva az idézett korszakok hangulatát, rendkívül szórakoztatóan. Mindezt saját hangjával és zongorajátékával. Magának a zenének is van „architektúrája” a film során, a főtéma rejtve megszólal több helyen is. Szeretnénk majd egy önálló zeneműben, szvit formájában is feldolgozni, mert nagyon élvezetes és tartalmas muzsikát hallhatunk, ami önmagában is érték. Álljon itt néhány vélemény a film zenéjéről:

A lapostető nagyon tetszett, mint alaphang, a hármas egységek, mint a középkori tökéletes arányszám, az interdiszciplináris oktatásban, aminek magam is gyakorlója vagyok, a reims-i katedrális főbejáratát és két oldalsó bejáratát is szinkópának ritmizálja a diák. De ez a rész nagyon megfogott, nem csak a zenei rokonítás miatt, de pl. a veleméri fénytemplomnak is csak az a falfreskója nem lát napfényt soha, ami a pusztulást szimbolizálja... Egyszer magam is felfigyeltem Mindenszentek előtt a Köztemető fényjátékára, meg is örökítettem. Így kellene építészetet, meg minden mást is tanítani, megláttatva benne az időtlent, s az időtlenség viszonylatában az emberit. S ha már az építészet lehet zenébe olvadás, akkor egy szép épület is muzsikál, rendje van. (Kovács Krisztina, zenész)

A Ravatalozó volt a film kulminációs pontja, csúcspontja, ez nagyon ütős volt, átjött.

Most értettem meg, hogy mire való a zene a filmek alatt, akár el is viheti az egész filmet, itt kiemelt helyeken nagyon tarolt a zene, vitte az egészet. (Nagy Sebestyén)

A főcím zene kiemelkedik az egészből, majdnem elsírtam magam olyan szép. A Ravatalozó zenéjének fenséges nyugodtsága csúcspontja lett az egésznek, jólesően érkezik el a filmben a rihegés-röhögés után, ami nem tetszett, sok. (Enikő, matek tanár angolul)

A zene nagyon érett, nagyon mély gondolatokat üzen, ahol pedig kellett megfelelően vidám volt. A református templomok zenéi roppant izgalmasak, tetszik, hogy nem hangszerek, hanem emberi hangokon szólal meg mindez. Az ütő használata nagyon jó ötlet, külön színt ad neki. (Éva, Marina, tanárok)

Most jöttem rá, hogy a zene lelkiségén nyugszik egy film. Roppant mély gondolatokat közölt, de ugyanakkor roppant vidámmá is tudott tenni a zene. (Ági, tanár)

Nem gondoltam, hogy ennyire kidolgozott mélységgel fog hozzányúlni a zenéhez (Kovács Lilian), azt hittem, hogy csak futamokat fog kergetni le s föl. Ehelyett valódi szerkezettel valódi kompozíciók szólaltak meg. A film nagyon ült, minden érthető volt, nem unatkoztunk egy percig sem. Jó volt az ütő használata az énekek alatt, jó ötlet, régi és új korok találkozásának eklatáns példája, így kell megmenteni régi korok zenéjét. (Deményi Sarolta zenész)

XY… az elején a heavy metalt nagyon díjazta, úgy mondta, hogy azonnal bevonja a metal húzása a nézőt, magyarán nem tudsz nem odafigyelni már az első pillanattól kezdve. Jelenlétet követel a lüktetés. A főcím ezzel ellentétes ellágyuló szépsége, rajzos jellege (ezalatt a dallami díszítéseket érthette) olyan szépen lekerekíti a kezdeti heavy metalt. A jazz részt külön kiemelte, amikor RZ nyomoz az irattárban. Azt mondta, óriási ötlet a nyomozást jazz akkordokkal érzékeltetni, ad neki egy roppant különleges titokzatosságot (ő volt az egyetlen, aki ezt felfedezte, nyilván azért, mert ő könnyűzenész). Tetszett neki nagyon a gregorián alatti 7/8-ados lüktetés, teljesen feldobódott tőle, hogy a régmúltat összehozta a jelennel. (xy zenész)

Remélem, a film kifejezi azt a bizonyos összművészeti gondolatot, amiben az építészettel együtt szerepel a festészet, szobrászat, költészet és zene. Tulajdonképpen ezt az összhatást támasztaná alá az időtlenség is: a művészet örök.

SZÍNÉSZEK

Ráckevei Anna régi ismerősöm, barátom a színházban, nem kérdés, hogy szerepelnie kell. Adódik a feleség szerepére. Vranyecz Artúr annyira hasonlít Borsosra, hogy ő sem kérdés. Nagyon megtisztel ez a két kiváló színművész, hogy önzetlenül, baráti segítségből közreműködik a munkánkban. Számítok a szakmai segítségükre, hiszen én nem vagyok sem dramaturg, sem rendező, és meg is kapom tőlük a kellő támogatást. Ugyanakkor ők hozzák a profizmusukat is, s abból nem engednek. Ehhez kell nekem is alkalmazkodni. Egyszerűbben képzeltem el a filmemet, de az ő szintjük más. Ezt el kell fogadnom, sőt, örülök is neki, mert a jelenlétük, a gyakorlati megoldásaik, a tehetségük számos apró adalékkal szolgál. Így aztán - belesodródva az igazi filmkészítés világába - további epizódszereplőket is felkérek. Ismerősök és ismeretlenek egyaránt nagyon kedvesen állnak rendelkezésünkre, hogy gazdagítsák a munkánkat.

Artúr, mint főszereplő remekül hozza a komoly, tekintélyes, jó szakember alakját, éppen úgy, ahogy elképzelem, helyenként kedélyes humorral, de mindig megtartva a méltóságát. Sokszor javítgatja, igazítja a szöveget, és bámulatos türelemmel ismételteti meg a jelenetrészleteket, ötször-tízszer is, amíg az én nehézkes mondataimat sikerül megfelelően közvetíteni. Ez persze leginkább az én hibám, mert én nem vagyok színész, csak egy kontár, aki mindig közbeszól, de az is igaz, hogy sokszor Borsos saját, eredeti szövegeit adom Artúr szájába. Ezek kicsit régiesek és írott szövegek, nem pedig beszélt szófordulatok. Mégis, azért hagyom meg ezeket, mert így jobban kitűnik Borsos hivatali tekintélye.

Ida, mint a felesége, az a mindent tudó másodszereplő, aki csendesen a háttérben volt Borsos életében, de testközelből, sőt bizalmas közelségből ismerte az életét, a munkáit, és most segít nekünk felidézni. Fontos szereplő a maga szerénységével, kedvesen, családias iróniával, óvónői lelki érzékenységével, irodalmi műveltségével. Akár azt is megteheti, hogy az észrevételeit Ráckevei Annaként (cameo) szúrja közbe a történetbe. Mint a verseket, vagy azokhoz kapcsolódva. Jelentőségét azonban nem akarom eltúlozni, kerülném a szokásos újságírói közhelyet, hogy bizony, ez a feleség nélkül nem jöhetett volna létre.

Ducika, Borsos és Ida lánya nem lehet más, mint Ida (Ráckevei Anna) valóságos lánya, Horváth Juli. Eleven színkép a családi életben a cserfességével, jó ötletei vannak, és kíméletlen a hibáimmal szemben. Addig nem nyugszik, amíg a szöveg gondolatainak sorrendje pontosan, logikusan össze nem áll.

KÖLTŐI ÉN

Kiről is szól ez a film? Én is szerepelek benne, így ezzel a kérdéssel magam is küzdök. Több évtizedes kutatás, elemzés után szakmailag, érzelmileg önkéntelenül is azonosulni kezdtem Borsossal, az unokái körében szinte már családtagnak érzem magam. Vállalnom kell a szakértő szerepét és nem titkolhatom el a filmben sem. Ezért inkább megjelenek én is, habár sután, mert nem vagyok egy színész alkat, de ez még mindig jobb, mintha egy narrátor szövegelne unalmasan a háttérből. Így viszont kénytelen vagyok a személyes kapcsolódásaimat is feltárni, hogy hiteles legyek. Ez alkalmat ad helyenként a véleményem megfogalmazására is, amiből így látszik, hogy csak én gondolom, nem tartozik a tényanyaghoz. Valóban vannak is életrajzi párhuzamosságok (festés, egyetem, templomok stb.). Ezen túl azonban a Borsos életmű bemutatása szigorúan hiteles tényanyagon alapul, saját írásai, előadásai, művei, fotói alapján. Határozottan tiltakozom, amikor Tibi a mesterséges intelligenciához akar fordulni, nincs is benne semmi ilyesmi. Itt minden igaz és hiteles, mert személyesen mi csináljuk.

HELYSZÍNEK

Folytatva az előző gondolatot, személyesen mi keressük és hozzuk létre a stúdiófelvételek helyszíneit is. A családi nappali a Szabó Magda emlékházban rendelkezésünkre áll. Ismerem jól, hiszen részt vettem tervezőként a kialakításában. Pici átrendezéssel kész van, hitelesen mutatja a korabeli polgári hangulatot. Egy másik belső helyszín Borsos műterme. Tibi elképzelt egy ütött-kopott irodát, málló vakolattal, a redőny rácsain át besurranó poros napsugarakkal, makettekkel, régi rajzokkal, eszközökkel. Keresgéljük, közben ellenőrizni kell, hogy minden Borsos-épületet meg tudunk-e közelíteni a felvételekhez. Egyet nem tudunk, a Simonyi úti villát, ami ráadásul zárva, se névtábla, se csengő, lakatlan. Hosszas kutatás kezdődik, mire végre megtaláljuk a tulajt, aki pár mondat után ingyen rendelkezésünkre bocsátja a filmezéshez. S amikor belépünk, pontosan a Tibi álma áll előttünk, mert a festők már éppen lekaparták a málló rétegeket és otthagyták. Nekünk már csak a berendezést kellett összeügyeskednünk innen-onnan összeszedett tárgyakból. Így lett Borsos műterme éppen a saját művében, ahol hetekig nyugodtan dolgozhattunk.

LÁTVÁNYVILÁG

Góré Tibi öt-hat szakember munkáját végzi el egy személyben. Kezeli a két kamerát, azok beállításait, a világítást és a hangtechnikát is, minden szereplőn külön rejtett mikrofonnal. Zsonglőrként ügyeskedik a saját felszerelését használva, esetenként újabb és újabb kiegészítő mütyűröket vásárolva, hogy minél profibb legyen a felvétel. Emellett segít a beállításokban, fáradhatatlanul járja a külső helyszíneket. Itt van igazán elemében, amikor a drónjával készít páratlanul érdekes, látványos épületfelvételeket. Jó érzékkel keresi azokat a helyzeteket, amik a forgatókönyv adott részleteit mutatják be a házakon. Kiváló operatőr, aki az egész folyamat során igyekezett hasznosítani filmes ismereteit. Ezzel javítja, támogatja az én világom bemutatását. Persze, ez nem mindig megy vita nélkül, de ő is a szent cél érdekében vagdossa ki a felesleget, hogy filmként jobban élvezhető legyen, még ha fáj is engednem a szakmai részletekből. Pedig szívesen rajzolgatok a filmben magyarázatul, s ezt a laikusok is értik és élvezik. De nem lehet ezt se túlzásba vinni, és a film hossza se lehet túlzott. Ebben Tibi szigorú és kérlelhetetlen. Jó érzékkel színezi a film hangulatát, szó szerint, mert a régi idők jeleneteit (nappali, műterem) kicsit kopottabb, sárguló összhatásban lebegteti, míg a mai épületbemutatók az útifilmek telített színeivel dolgoznak. Így a különböző idősíkokat ezzel is jobban érzékeljük.

FORGATÓKÖNYV

Ezzel fejezem be, jóllehet ez a filmkészítés első lépése. Nem is azért, hogy ezt részletezzem – sokszor át kellett írogatnom -, hanem a benne feldobott kérdések miatt. Olyan gondolatok ezek, amik kifejtés, sokszor válasz nélkül maradnak, de részei a kultúrtörténetnek. Egy filmnek nem feladata, hogy minden apróságot megoldjon, de a fő témával kapcsolatban érdemes rajtuk elgondolkozni. Hátha lesz, akit ezek tovább foglalkoztatnak.

Csontos János verse – pár szóval az építészet jelentősége
neoreneszánsz, neobarokk és középkor – szerepük a magyar művelődésben
középkor és népi építészet hasonlósága
Klebelsberg – Db. Borsos szerepe, Szegeden a klinker, tanyasi iskolák
főépítész és polgármester (azóta sem)
ízléstelenség az építészetben – Arany Bika, Takarékbank, Batthyány-sarok
sugárutak – Párizs, Hauszmann báró
boglyaív – formai és erőtani elemzések
Sz. András tpl – Nagytemplom (merre néznek)
temető a tisztásra – környezetvédelem, telepített erdő (Pohl Ferenc)
temetői szabályok – épület csak a kerítésnél
stadion, fürdő – szakosztály közös munkája – tervezői önérzet ébredése
Egyetemi tpl. világiassá vált, orgona idegen
minden nemzeti?
óvoda – megszűnik (ez volt az első, Szabó Magda és nagynénje)
kis autótörténet (Adler Trumpf Junior 1934 - Borsos-villa előadásom)
12. századi óprotestáns graduál énekek szerepe a mai reformátusoknál
zenei kifejezések – bontás (heavy metal), panel (csattogás), ravatalozó (népdal)
ház és zene oda-vissza működik (minden ház zenél?)
stb.

Debrecen, 2026. március 9.

A kortárs debreceni épületek közül az egyik kedvencem a Bem téri vérellátó állomás nagyszabású palotája. Annak hívom, a helyi hagyománynak megfelelően, mert régen a nagyobb középületeket méltatták ezzel a szóval, és erre illik is. De kezdjük a kortárs jelző kibontásával. Ezzel minden korban a saját idejük szokásait nevezték meg, de csak a 20. század második felében vált stílusfogalommá. Igen, egy bizonyos stílus, a Bauhaus modernizmusát védték ezzel, s védik a mai napig is az építészek. Azt hiszik, mindenki úgy gondolkozik, ahogy ők, tehát ez a kortárs szellemiség. És akkor most mutatok itt egy olyan épületet, ami éppen az ellenkezője ennek, mégis kortárs, hiszen az elmúlt évtizedekben született, napjaink építészének, Gellér Ferencnek az alkotása. Nap-mint-nap látom, és mindig elgyönyörködöm benne. Fantázia, méltóság, arányosság, harmónia árad belőle és ráadásul a korszerűség, vagyis a kortárs szellemiség is tetten érhető benne.

A nagy méretű tető az alaposan túlnyúló eresszel a népi építészet arányait kölcsönzi, s a parasztházaknál azért szeretjük a nagy tetőt, mert emberszerű (antropomorf), hiszen a kicsi gyereknek is nagy a feje a testéhez képest. Gondoljunk bele, mit tudhat erről egy lapostetős épület!

A méltóságát pedig az adja, hogy áll a lábán. Délcegen kihúzza magát az oszlopsoron, ami igazából a külső fal, de az ablakok függőleges összefogásával ezek a falsávok oszlopokká nemesülnek és az eget tartják. Fönt pedig úgy kukucskálnak ki a tetőablakok szemei, mintha már a fenti világot kémlelnék. Életszerű, antropomorf épület, a sorakozó emberek (bizonyára véradásra várnak) mellkasát, bordái is látjuk.

Vegyük észre az ablakok fölé ügyeskedett timpanont is! Ez a történeti utalás talán csak véletlen, de akkor is ott van, jól kifejezve a város klasszikus kultúrába vetett bizalmát. Legjelesebb képviselője a Kollégium és a Nagytemplom, melyek nyomán számtalan debreceni polgár érezte szükségesnek az azonosulás kifejezését, s árasztotta el cívisházait timpanonokkal. Ennek emléke még a 20. század végén is ilyen erős, igaz, nagyon leegyszerűsített eszközökkel.

Az alkotó fantázia ehhez még hozzáadta az ablaksávok ferde kiszögellését is, zöld acélvázból készítve, erősen tükröző üvegfelületekkel, amely a korszerűség jóleső érzését kelti. Amikor elhaladunk a ház előtt, ezek a ferde felületek megtörve, folyamatosan változva, vibrálva tükrözik a környezetet. Csak néhány vonást említettem, lehet folytatni az elemzést. Emeli a hangulatát a park előtte, ami eléggé rendezetlen, ápolatlan, mégis egy üde zöld folt, ami mindig jól jön egy háznak. Már csak azt kellene elfelejtenünk, hogy ez egy óriási vérellátó állomás. Jobban szeretnénk, ha egy iskola lenne, vagy egy művelődési ház hatalmas könyvtárral.

Egy orvostól hallottam a rádió egészségügyi műsorában nemrég, hogy az ember biológiai tekintetben erdőlakó élőlény. Százezer éves történetéből csak a legutóbbi pár ezer évben épített magának környezetet, az igazi nagyvárosi lét pedig ebből mindössze pár száz évet tehet ki. Ez a rövid civilizációs szakasz pedig nem tudta megváltoztatni lényegesen biológiai felépítését. Az továbbra is erdőlakó maradt. Ezzel magyarázzák a rengeteg utáni vágyakozásunkat, ezért szeretünk kirándulni, s a pusztaság helyett inkább a fák között érezzük jól magunkat. A létfenntartás, az élelemszerzés esélye nyilván jobb volt az erdőben, mint egy kopár hegyen vagy egy füves pusztán, s talán ebből ered a térérzékelésünk kialakulása is. Vonzónak érezzük a környezetünkben lévő nagyobb dolgok közelségét, például a fák sűrűjét, de akár egyetlen nagy fát is. Ez a lelki beállítottság tetten érhető építészeti szokásainkban is. Egy fasorokkal szegélyezett belvárosi utca kellemes élmény télen-nyáron, észre se vesszük, milyen házak állnak ott. Mindegy, az erdő érzete a fontos. Amikor kivágnak egy sor fát, előbukkannak a jó és rossz homlokzatok, az igényes és igénytelen házak zavaros egyvelege előbújik, akkor nem csak a kivágott természet miatt háborgunk, hanem a „biológiánk” erdei kapcsolatának elvesztése miatt is. A fák utáni vágyunk pedig magában az építészetben is megjelenik. Megépítjük az erdőt magunknak.

A gótika csodálatos belső terei feltűnően erdőszerűek, jól felismerhetően a fák lombjának elágazásait mintázzák, nem csak tartószerkezeti okból, de a látvánnyal is erre utalnak.

 Később Gaudí, a katalán zseni is erdőket épített a keresztény gyülekezetek számára, mintha visszatérnének így az erdei tisztásokra.

Makovecz Imre, a mi zsenink is így gondolkozott, a végsőkig fokozva az allegóriát, hiszen nála a megidézett lombkoronák valódi fából épültek. Ősi vágyak megidézésére képes az építészet.

De milyen jó egy nyári délután a debreceni Kétmalom utca, Kút utca, Ajtó utca hatalmas lombsátora alatt sétálni!

A debreceni Faraktár utca nem tartozik a legszebb útvonalak közé, de mit is várhatnánk egy raktárkörzettől. Mégis jó hangulatú emlékhely a város számára, főként az itt lakó Zsuzsi vonat miatt. Különlegessége, hogy templomtól templomig tart. A Méliusz téri református Veres templomtól indul, és a Szabadság telepi (korábban Nyilas telepi) református templomnál, és a vele szemben álló Szent István Király katolikus templomnál ér véget. Az így keretbe foglalt, hosszú útvonalon aztán minden van, mint a vurstliban. De egész az elején, a Hajnal utcai kereszteződésben áll néhány bérház kedélyes társasága, amellyel már régóta szemezek. Most a Telex hírportál gazdasági rovatában jelent meg róluk egy elemzés (2025. október 30. Weiler Vilmos) építésük körülményeiről. Én azonban ebben a sorozatomban csak a látványról szoktam írni, hogy mit fejez ki számunkra egy épület, anélkül, hogy ismernénk a történetét. Most, nekünk, mit mond. Engem megfogott valami különös emberség ezekben az épülettömbökben. Mintha kis óvodások állnának szépen sorban. Kopott homlokzatuk alul is sugárzik a méltóság. Mindegyik egy önálló egyéniség. Nem olvadnak össze, mint a mai szalagházak, ahol az ismeretlenség tömegébe vész mindegyik lakás. Nem, ők itt önállóak, megengedik, hogy fák nőjenek körülöttük, mégis összetartoznak az egyformaságuk miatt. Tervezőjük nagyon egyszerű eszközökkel dolgozott, látszik, hogy olcsó lakások számára, mégis látszik a határozott önérzet a középső, kiemelkedő oromzat hatására. Ahogy a tető síkjai leereszkednek mellette, mintha a fejét délcegen felemelné. Emberszerű, antropomorf, még a véghomlokzat felső szintjén is mintha két szem kukucskálna ki a világra az üstöke alól. Lám, száz évvel ezelőtt már alkalmazta alkotója a magastető beépítését, ami csak jóval később jött divatba. Itt már tudatosan használja, hogy jobb arányai legyenek az épületnek, mert a nagy tető mindig barátságos. Miért? Ez is az emberszerűségből adódik. A kicsi gyerek is azért annyira szerethető, mert nagy a feje, s ez a legtöbb állatra is igaz, attól olyan aranyos a kicsi. Ez az arány a kedves babasággal kapcsolódik össze az agyunkban, ezért szeretjük látni épületeken is. A dús hajkorona a felnőtteknél is ezt a hatást idézi fel. Lám, a villanydrótok hálóján is átsüt ezekből a házakból ez a kedvesség és méltóság. A mai tetőtérbeépítésekkel ellentétben itt nem látunk szanaszét szórt tetőablakokat, a tetősíkok kellemesen nyugodtak, egységesek, mert a ház rövid méretéből adódóan sikerült a lakások ablakait az oromzatok falaiban elhelyezni. Találékonyság, műszaki tudás és emberi érzékenység jellemzi ezt a szerény épületegyüttest. Most kivételesen azt is elárulom, ki tervezte, mert az említett elemzésben közölt tervlapról kiderül, és nem közömbös számomra. Borsos József aláírása látható rajta.