Debrecenben a Homok utca és a Hadházi út sarkán áll egy különös épületegyüttes. Nem mondanám, hogy egységesen tervezett elképzelés szerint torlódtak össze itt a kicsi házak, hanem inkább, mintha a szél fújta volna össze őket. Itt bekukucskálunk kissé a Homok utcába, ahol aztán van minden. Az elmúlt néhány évtizedben rengeteg új ház született ide, mindegyik a maga kedvére. A százéves parasztpolgár taksás házikóktól kezdve a letisztult modernig a lakásépítés teljes kaleidoszkópjában gyönyörködhetünk itt. Nekem mégis ez a sarok a kedvencem, és tényleg, minden irónia nélkül.

Ennek itt valódi életszaga van. Ez a három-négy ház itt nem spekulál, nem akar feltűnni semmivel, egyszerűen csak élni akar. Ahogy lehet. A döntő mozzanat ebben a sarokháztól balra emelkedő ház felső szintje, ami nem követi az utca irányát. A térképre nézve látjuk, ez a sarok nem derékszögű. A ház azonban az! Legalábbis az emelete. Nem törődik bele a rendbe, hogy besoroljon a szokások közé, párhuzamosan haladjon az utcával. Nem! Megtartja a saját derékszögű rendjét, legalább ott fent. Nyilván egyszerű a magyarázat: így könnyebb volt kimérni, megépíteni, nincs sehol ferdeség, a szobák rendes tégla formájúak, az ágyak, a szekrények szépen beigazodhatnak a sarkokba. Nem okozott fejtörést a tervezőnek sem (nem ismerem), ráadásul az a megoldás, hogy a felső szint kinyúlik egy kicsit az utca fölé megfelel az előírásoknak is, ennyit ki lehet lógni fölül.

Éppen ez a kicsi rendetlenség, ez az apró mozzanat teszi mégis élővé ezt a sarkot. Furcsa ellentmondás: itt pont a fenti rend okozza a rendetlenséget, amitől olyan keresetlenül suta, és minden építészeti bravúr nélkül ajándékoz egy kedves pillanatot az utcának. Egy igazi nőtt város éppen az ilyen apró szabálytalanságokból alakul ki, a kisemberek saját kicsi igényeinek megnyilatkozásaiból. Ezért szeretjük az esetlenül botladozó óvárosokat, mert ott ezek a szegletek ezer váratlan kis meglepetéssel várnak, az átlagemberek kedves, szerethető kis ügyetlenkedéseivel.

Meg kell említenem, hogy a ház mai színe sajnos már nem az eredeti. Kár, hogy kifehéredett ez is, mint manapság minden. Korábban azonban vérvörös színben rikított, s a neve Lesz vigasz panzió volt. Tartok tőle, hogy falai között mégsem szerencsejáték zajlott, hanem valami más. Tudom, tudom, panzió, tehát szálláshely kellett, hogy legyen. Az utolsó képen, kicsit ügyetlenül, próbáltam emlékezetből ezt a rémes színt visszaadni, ami úgy feldobta az utca hangulatát. Így kerek az egész.