A KÉRDÉS
A budapesti Műcsarnok adott helyet 2023-ban a II. Népművészeti Nemzeti Szalon kiállításának LélekFormák címmel, melynek főrendezője Vetró Mihály volt. Alapvető célja az volt, hogy bemutassa „Az erős gyökerekből táplálkozó, növekedő, napjainkban is kivirágzó magyar művészetet és azt a szerves gondolkodásmódot, mely az alkotás örömén keresztül túlélni segít. … példát mutatni a jövőnek: Így is lehet. Vagy talán: Így érdemes.” (részlet a bevezetőből) A hely mérete nem tette lehetővé, hogy az építészet is megjelenjen a tárgyalkotó tevékenységek mellett. Rendeztek azonban egy szakmai beszélgetést a helyszínen 2023. május 25-én Építsen az égre házat címmel, melynek témája „A népművészet hatása a kortárs építészetre” volt. Ezen vehettünk részt: Salamin Ferenc, Turi Attila, U. Nagy Gábor és Rácz Zoltán építészek. A beszélgetést Horváth Szilárd vezette. A felvételt az előzetes ígéretek ellenére sajnos nem tették közzé. Fontosnak tartottam azonban utána magamban alaposan újra végiggondolni, hiszen magam is cselekvő résztvevője voltam az építészeti folyamatoknak. Így gondolom tehát.
A NEMZETTUDATRÓL
A beszélgetés során abból indultunk ki, hogy mi a nép és a művészete, mik a jellemzői, miért fontos, hogyan őrizzük, tanítsuk. Ezt megelőzően azonban magát a népet kell meghatároznunk a számunkra fontos szempontból. A nemzettudat felől közelítve lényeges vonásait világíthatjuk meg. Hazánk ezeréves történelmére gondolva, sőt azon túl is, a nemzet fogalmát természetes egyszerűséggel használjuk az ország egész népességére vonatkoztatva. Ez azonban csak a nemesi, kisnemesi körökben volt létező fogalom, vagyis csak a feudális arisztokrácia tekintett úgy a környezetére, mint nemzetének tulajdonára, s ebbe nem is tartozott bele az állam egész területe. Számukra csak az érdekeltségi övezetük bírt nemzeti jelentőséggel, a vele együtt nemzett rokonsággal. Ebbe nem tartozott bele birtokaik jobbágysága, szolgáló népe. Nyelvünk meg is különbözteti a nemzetet és a népet. A nép ma is az egyszerű, dolgozó emberek sokaságát jelenti, míg a nemzet mindenkire vonatkozik, akár gazdag, akár szegény, bárhol él a világon. Ennek pontos jellemzése most nem feladatunk, de azt nem árt tudnunk, hogy a mai nemzet fogalma, mint közösségi érzés, komolyan csak 1848 után alakult ki, a jobbágyfelszabadítás és a polgárosodás következtében. A paraszti életforma azonban még jó egy évszázadig a hagyományos formájában élt tovább. Hogyan mutatkozott ez meg az építészetünkben?
Az európai architektúrát alapvetően a görög-latin kultúra határozta meg a kezdetektől egészen a 20. századig. A középkor saját európai utat talált magának az építészetben a 11. században, amely a 15. századig bírta, aztán megint mindent ellepett az antik feléledése, sokszor egymás után, míg ötszáz év alatt ez is kifulladt. Természetesen felismerhetünk helyi, nemzeti eltéréseket, de a művészet európai áramlása előtt nem volt akadály. A magyarországi uralkodó osztály építészete belesimult ebbe a folyamatba, s mivel a nemzet képviselőiként szerepeltek, azt is elfogadhatjuk, hogy a magyar nemzeti építészet része volt az európai. Ez a lendület a városi polgárság körében is töretlenül folytatódott.
A népművészet azonban ellenállt! Mint a felhők, átvonultak fölötte a nagy stíluskorszakok az arisztokrácia alkalmazásában, de lent ő élte csendesen a maga életét. Alig-alig voltak hatással egymásra, de a tornác, kivált, ha szép, kövér, kerek oszlopokkal látták el, gyanúsan emlékeztet egy klasszikus oszlopsorra, amelyet a jobbágyok csak az urasági, klasszicista kúriákból, kastélyokból leshettek el. Itt említhetjük még a beszédes nevű parasztbarokk homlokzatokat. Ezek a kölcsönzött stíluselemek azonban csak felületi hatások, nem érintik a népi építészet lényegét. Ha belegondolunk, hogy az antik építészet a görög néplélekben kristályosodott ki, akkor feltehetjük a kérdést: vajon a magyar néplélekben van-e olyan tartalom, amely hasonló jelentőségű lehet a magyar vagy akár az egyetemes építészet számára a harmadik évezredben?
A „nagy építészet” klasszikus vonulata tehát a 19. század végére kimerült. Állandó ismétlése unalmassá vált, túlságosan kötődött az úri rendhez. Éppen ennek köszönhetően, Trianon után a dzsentri utánérzés formájában még feltámadt rövid időre a neobarokk. A kiegyezés utáni békés polgárosodás azonban már feltette a nemzeti jelleg kérdését. Hosszas viták után először, német nyomásra, furcsa módon az itáliai reneszánszra esett a választás. Tömegével épültek a városi paloták, középületek, bérházak ebben a stílusban, Ybl munkássága is nagyrészt ehhez kötődött. A kérdésre aztán a másik válasz a középkor volt. A Műegyetem oktatói gárdája elkötelezett híve volt a magyar középkornak. A mi román és gótikus épületeinket, főleg a templomokat azonban külföldi, francia és olasz mesterek emelték, a maguk európai stílusában. A késői 19. század mégis ebben találta meg a nemzeti kapaszkodót, mert hiszen a középkor volt az önálló magyar államiság legsikeresebb korszaka. 
Így hát fogadjuk el, hogy az eklektika, a keveredő historizmus után kedveltté vált neoromán és neogótikus épületek a magyar érzelem felmutatása érdekében születtek. Tanulságos ehhez megismerni Debrecen kiváló építészének, Borsos Józsefnek a pályáját és véleményét. Ő éppen ebben a korszakban volt Hauszmann, Steindl, Pecz tanítványa. Alaposan megtanították neki a középkort, így az első önálló munkája is egy szép, szabályos, gótikus református templom lett Hódmezővásárhely Tabán városrészében. A századforduló szecessziós, „kivonuló” mozgalma azonban hamar felébresztette, s később visszatekintve már így „méltatta” egy előadásában a neoközépkorunkat:
„Országháza. Fájdalom, erről nem mondható, hogy nemzeti szellemben volna fogalmazva. A kemény német formák, melyeket a kölni dómnál láttunk, vannak meg itt is, s a cél, hogy minél inkább utánozzák az idegent, el is van érve. Nincs is magyar szellemnek semmi köze hozzá.”
Azt is megjegyezte, hogy az elhelyezését meg a londoni parlament ihlette, vagyis azt is külföldről másoltuk. Jellemző szigorú elveire, hogy a debreceni Városháza klasszicizmusát is idegennek érezte, erősen támogatta a lebontásának gondolatát.
Borsos nagy lelkesedéssel agitált a szecesszió mellett, amiben a nemzeti jelleg kifejezésének nagyszerű lehetőségét látta, természetesen a népi építészetből vett mintákkal. Ő maga is ezen az úton haladt tovább építészetében. A forrás felfedezéséhez még meg kell említenünk az említett műegyetemi éveket, hiszen a magyarságot a középkorban kereső mesterek már a népi építészet felmérését is megkezdték tanítványaikkal. 
Vikár Béla korában járunk, s a sort ugyanúgy folytathatjuk a zenében Bartókkal és Kodállyal, mint az építészetben Kós Károllyal és társaival, vagy a vidéki életet választó Borsossal. Benéztek a gyakran vonuló felhők alá, és ott megtalálták az állandóságot, a földet, és az azt művelő parasztságot. Elkezdték feltárni és felismerni a nép művészetében rejlő, kimeríthetetlen gazdagságot. Ennek kutatása a mai napig zajlik. Ebben a műveltségben találták meg azt a tudást és annak megnyilvánulását, amely csak a magyarságra jellemző. Ennek megismerése és használata alkothatja azt a nemzettudatot, amely összetartja a közösség tagjait, a napi politikai eseményektől függetlenül.
AZ ELSŐ NEMZETI KORSZAK
Az első, jelentős népi kutatások nagy terepe Erdély volt. A századok viharait leginkább épségben átvészelő romantikus országrész építészete egyébként is látványosabb volt, mint az Alföldé, de népszerűségéhez hozzájárult az a vélekedés is, hogy a kultúránk is ott őrződött meg leginkább. Az érdeklődést is elsősorban az építkezések szerkezeti szépsége, természetes anyaghasználata, jellegzetes tetőformái, józan egyszerűsége ragadta meg. Kós Károly és köre, vagy Borsos József is, ebből a forrásból merített. Ez az erdélyi jelleg érezhető a házaikon. Ezt a stílust sikerrel emelték be a városi környezetbe is, hatalmas középületeken is látványosan alkalmazták. Joggal érezhették, hogy sikerült nemzeti jelleget adni építészetüknek. A korábbi metaforával élve, a felhő leereszkedett a háztetőkig. Voltak, akik már korábban nekiálltak a nagy munkának. Lechner Ödön egyértelműen a keleti formakincs és a népi díszítmények világában találta meg a nemzeti stílus lehetőségét, amelyet hihetetlen fantáziával öntött épületeire. Az ő tanítványi körének köszönhetjük a debreceni szecessziót is, Bálint és Jámbor, valamint Pavlovits ceruzájából, míg Borsos inkább a Kós Károly vonalat követte. Általában jellemző volt erre a magyar szecesszióra, hogy nem tudott olyan felszabadultan alkotni, mint Nyugat-Európában. 
Továbbra is felismerjük benne a historizmus kötött, szimmetrikus szerkesztési elveit, elsősorban a középületeken. Ezek sokaságából mégis kirajzolódik egy sajátosan magyar művészeti irányzat, amelyet első kutatói, Keserü Katalin, Gerle János, Veress Dániel, Zirci-Brunner Attila alföldi szecesszió néven határolnak körül. Míg Kós Károly tevékenysége és hatása inkább mozgalmi jellegű volt, addig ez utóbbi inkább szokásként, divatként terjedhetett, sokszor kevésbé ismert alkotók körében. A felhők és a háztetők találkozása érzékelteti, hogy ez a magyarnak szánt stílus leginkább formai megközelítésű, a kompozíciók és a díszítmények dekoratív hatására épített, és valóban létrehozott egyfajta nemzeti érzelmi hatást. Szélsőségesebb módszerrel dolgozott pár évtized múlva az art deco néven jóval később azonosított irányzat. Ennek felismerésében is nagy szerepe volt Gerle Jánosnak. Itt a népi díszítmények már valóban csak dekorációként szolgáltak, keveredve az idő közben berobbanó modern építészettel. Ezzel hosszú időre vége is a nemzeti törekvéseknek, a Bauhaus és Le Corbusier elementáris hatása immár száz éve uralja a világ építészetét.
A TYÚKÓL
A modern szóval jelzett építészet egyszerűsége nagyon hatásosnak bizonyult világszerte. Ez jelentette az igazi kivonulást, minden addigi stíluselem tagadásával. Maga Borsos is a hatása alá került, pályája folyamatosan közelített felé, jóllehet a románkori építészet tömör tisztaságával elegyítve. A modern – bár nem célunk most ennek elemzése – egyaránt alkalmas volt a marxista internacionalizmus és az amerikai globalizmus használatára, így uralkodóvá vált kelettől nyugatig. A népi gondolat azonban ott parázslott a felszín alatt. Kacskaringós utat tett meg a világtérképen, míg eljutott hozzánk. Az angol, skót preraffaeliták tevékenységére már Borsos is felfigyelt. Hatásuk először mégis Amerikában érzékelhető. Gustav Stickley bútorgyáros, formatervező volt, és az American Craftsman style (Amerikai Kézműipari stílus) vezéralakja, amely a preraffaelita Arts and Crafts mozgalom (Művészetek és Kézművesség) mintájára alakult. Építészete feltűnő rokonságot mutat Kós Károllyal, ugyanabban az időben. Ennek kibontakozása volt a prériépítészet. Frank Lloyd Wright walesi származású volt, s őt tekintik a később már néven nevezett szerves építészet atyjának. Erős hatással volt rá Stickley. Következett Bruce Goff, aki már az őslakos indiánok művészetére is figyelt, sőt az élőlények formáira is. „Állati” építészete nem maradt követők nélkül. Egyik tanítványa Herbert Greene volt, aki megépítette a Chicken House nevű épületét, ami nem véletlenül kapta ezt a nevet, valóban egy nagy, tollas tyúkra hasonlít. Hihetetlen bátorsággal nyúlt az anyaghoz, a faszerkezethez, a közönséges deszkához, ami később nagy lökést adott Makovecz építészetének is. Ő ugyanis a külföldi folyóiratokból tájékozódva találkozott ezzel az épülettel. Felszabadító hatással volt rá, mint általában az amerikai prériépítészet. Felismerte, hogy a tájban, az ott élő hagyományokban olyan erő, tudás rejlik, amit érdemes megismerni, mert használható forrást ad az építészethez is. Ugyanakkor hazai fiatal építészek körében is fellángolt a kíváncsiság népi kultúránk iránt. Próbálták megfejteni, értelmezni, átélni a népi tudást, hogy használni tudják. Nem pusztán a formák szépségét, hanem azok tartalmát is. Makovecz mellett Csete György volt a vezéralakja ennek a szerves építészeti mozgalomnak, amelynek első műveit Erdei András népszerűsítette külföldön, feltűnő sikerrel, már a nyolcvanas években. Ebben az időben nyilvánult meg újra az érdeklődés a népzene iránt, s talán nem véletlen, hogy éppen egy építész, Sebő Ferenc alkotta meg a táncházmozgalmat. A figyelem tehát a nép felé fordult ismét.
Kunkovács László MTI-fotós ekkoriban fejébe vette, hogy az ősépítményeket fogja fényképezni a világ minden táján. A legprimitívebb alkotásokat, amit az egyszerű emberek a maguk hasznára, a saját kezükkel, a helyben található anyagokból építenek. Óriási értékű munkája megalapozta építészeink gondolkodását is. Gyönyörű tyúkólak, galambdúcok, pásztorkunyhók sorakoztak képein, melyek természetes szépsége alkalmat adott a belső tudás felderítésére is. A nép építő tevékenysége mintát adott a képzett építészeknek. Ehhez azonban meg is kellett érteni. Ebben volt jelentős szerepe a kilencvenes évektől Pap Gábor művészettörténésznek, aki hihetetlen összefüggéseket fedezett fel a népi tevékenység és a világ rendjében. Benéztek a felhő alá, de nem elégedtek meg a háztetők látványával, bebújtak azok alá is. Pap Gábor kezdeti nézetei határozottan pozitív szerepet játszottak, azonban a későbbi „nemzeti ezoterikus”, „asztrálmítoszi” elméletei megosztóak.
A NÉP ÉPÍTÉSZETE
Mai értelmezésünk szerint a nép alkotó tevékenysége művészet. Népművészet. Mai alkotói népművészek. A hivatalos, pontosabb megfogalmazás szerint népi iparművészek. Ebben érezhető a fogalom igazi tartalma. A nép tárgyalkotó tevékenysége ugyanis nem kiállításokra termelt, hanem a hétköznapi szükségletekre. Alapvető célja a használhatóság volt. Egyáltalán, mi a nép? A társadalomnak a szegény rétege, amelyik nem tud többet termelni az alapvető szükségleteinél. A nemzettudat kialakulásánál már láttuk, hogy a hosszú ideig tartó feudális rendszerünk kizsákmányolt osztálya volt, amely több társadalmi változás után, még a 2. világháború után is megtartotta életmódját. Még a nagyszüleink is így éltek a hatvanas években. Rendkívül erős, kitartó létformáról van szó, érdemes elemezni, hogy minek köszönhette hosszú életét.
A nép tevékenysége jellemzően közösségi munka. Egy adott helyen élő családok egymásra utalt társasága, akik a jellemzően sok munkáskezet igénylő földművelést csoportosan végzik. Ennek során megtanulják az egymásrautaltságot, az önzetlenséget, a terhek közös elhordozását. Létrejön a közösségi tudat, egymásnak mesélnek, énekelnek, emlékeznek a régiekre, tervezik a jövőt. Megosztják tapasztalataikat az emberek és a természet viselkedéséről, ezzel kiépítve a kultúrájukat. Ezek a közösségek egy helyben éltek, így ebbe a táj művelése is beletartozott. Hatással voltak egymásra, kölcsönösen. Így a természeti környezet is része volt a kultúrájuknak. Csak úgy használták, ahogyan az megengedte.
A népi tevékenység anyagi forrása a közvetlen természeti környezete volt. Így hamar megtanulhatta bárki, hogy csak úgy használhatja ezt az erőt, ha nem árt neki. A környezet kíméletes, fenntartható használatát közösségi szabályokkal is igyekeztek biztosítani, például a legelőhasználat esetében. Ezt nevezhetjük szerves gondolkodásnak. Voltak persze kényszerű helyzetek, természeti csapások, éhínség esetén, amikor ezek sem számítottak. Általában mégis érvényes a népi tevékenységre, hogy nem akar ártani senkinek, semminek. Az egymásrautaltság, a természetnek kitett életmód nyomán a megértésre és az elfogadásra törekszik, az alkotóművészete pedig csak szeretni tud. Nem azért dolgozik, hogy másnak rosszabb legyen, hogy másokkal versenyezzen, hogy legyőzze.
A nép művésze sokkal többet tudott a természet, a világ rendjéről, mint mi. Szüksége volt rá, ezt a tudást a generációk egymásnak átadták, hagyományozták. Kialakítottak egy sajátos képnyelvet, amely elvonatkoztatva, leegyszerűsítve sűrítette a lényeget a formákba, díszítményekbe. Ezt olvasni tudták, mint mi az írást. Ráfaragták, festették, hímezték a mondanivalójukat a családról, a szerelemről, az elmúlásról, az örök újrakezdésről a használati tárgyaikra, ruháikra, kapuikra, mert azok az életük részei voltak. Hogy jobban értsük, gondoljunk bele, mit jelent egy angol autóversenyzőnek, ha a hátán matyó hímzés virít? Érdekes fejlemény korunkban, hogy újra kialakulóban van egy képnyelv, például a világháló közösségi felületein, a beszélgetésekben. Nemcsak a szavak rövidítésében, hanem egy-egy jellel a helyettesítésükre is. Ezekkel hangulatokat, érzelmeket, egyéb tartalmakat közlünk, egyetlen jellel, amit a közmegegyezés alapján mások is ugyanúgy értelmeznek. Mintha megint az írásbeliség kezdetén lennénk ezekkel a hieroglifákkal. A népművészet ennél sokkal tartalmasabb jelrendszert használt, mert a természetalkotta világ összefüggéseit ábrázolta átvitt értelmezésekhez. Igen fejlett szellemi és érzelmi világot feltételezett „olvasóiról”, akik belső képekkel gondolkoztak. Manapság az új képnyelv ennek ellentéte. Készen adja, kívülről a képeket a tévé, a mobil, vagy a testekre „varrott” alakzatok. Ezek csak az adott személy számára érthetőek, kifelé nem közölnek semmit, a testükkel sincsenek semmilyen kapcsolatban, puszta rajztáblák.
A képnyelv megjelenik a nép építészetében is. A házak is mesélnek. Elsősorban azt mondják, hogy ők is „emberek”, vagyis élő, érző tárgyak, amik jótékonyan körül vesznek és védenek minket. Ezért vannak emberi vonásaik. Egy parasztház homlokzatának arc formája van. Haja, szeme, üstöke van, s ezt a képnyelvet a beszélt nyelv még tovább tudja részletezni. 
Ezt már Kós Károly is felfedezte, később Makovecz és Csete is szívesen emlegette, a szerves építészet kánonjává vált. Ezt az antropomorf jelleget igazolja a nyolcvanas évek elején kitört divat a családi házak építésénél. Elkezdett hiányozni a házak bozontos haja, vagyis a vastag zsupszalma-és nádfedés, amit a vékony cserépfedésnél a hatalmasan bedobozolt ereszaljakkal próbáltak helyettesíteni. De árulkodott a ház lakójáról a tornác kialakítása is. Az isteni hármasság, a szentháromság, ami a népmeséink szent hármas száma is, megjelenik egy parasztház alaprajzában is. Pap Gábor hívta fel a figyelmet, hogy az utcai szoba és az udvar felőli nagy kamra között középen a konyha, a családi tűzhely egy boltív mögött, azonos szereppel rendelkezik, mint egy templom szentélye. A ház lelke. Ide érkezik az életadó testi és lelki táplálék az étellel és az imával. Középen, mint Jézus a Golgotán. Hogy ez milyen mélyen benne van a magyar néplélekben, arra hajdani tervtanácsi megfigyelésemet hadd idézzem. Rengeteg új családi ház tervét vizsgáltuk, még a nyolcvanas években, és akkor egyszer csak kitört a lakóelőtér divatja. Addig a sátortetős kockaházak alaprajzában két utcai szoba, az udvar felől fürdő és konyha, köztük egy keskeny folyosó szerepelt. Akkor viszont hirtelen tömeges igény lett a lakóelőtérre. Egy olyan nagy szobára, rögtön a bejárat után, amely étkező is egyben, s onnan nyílik minden egyéb körben. Ez a család gyülekező helye. Onnan nyílik a konyha is. A lényeg most jön: a lakóelőtérben valahol, lehetőleg a konyhánál, megjelent mindig egy boltív. Tovább élt tehát az igény a családi központra, és a szentség megjelenítésére is a templomias boltív által. 
A szerves építészet egyik nagy vívmánya volt a parasztházak hármas osztása nyomán a lakótelepi panellakások új alaprajzi rendje, amelyben helyenként sikerült ezt a bizonyos családi központot létrehozni. Sokan vádolták a Kádár-rendszer építőit, hogy szándékosan terveztek olyan szűk konyhákat, ahol nem tudott egy család sem egyszerre leülni, ezzel atomizálva a társadalmat. Véleményem szerint mindössze a takarékoskodásról volt szó, aminek ez volt a következménye. Manapság ez az igény úgy jelenik meg, hogy a szintén pici lakásokban nincs is konyha, hanem a konyhaszekrényt egyszerűen beteszik a nappali végébe. Ezzel biztosítják, hogy a konyha szerves része legyen a családi életnek. Ez talán még mindig a népi építészetünk rejtőzködő hagyománya.
A konyhaszentélyben tehát felfedeztük a szakralitás épített jelét. Néhány szóval kifejtve a szakralitás az egyházi vallási, kultikus, szentségi dolgok összefoglaló megnevezése, vagyis a láthatatlan külső erők elfogadásának jelzése. A házakon túl ez a népi közösségek életmódjában, életfelfogásában is felfedezhető. Amit megépítettek, az nem csupán jelkép volt, hanem a tudatuk anyagi megnyilvánulása. Az életmódjukban pedig jelen volt a szakralitás. Igyekeztek úgy dolgozni, hogy az a fölöttük álló hatalomnak megfeleljen. Hogy ez a külső erő számukra hogy volt értelmezhető, arra egy mai példát említek. Többször hallottam már, nyilvános adásban is, ezért merem idézni, Horváth Szilárd kiváló műsorvezető történetét a saját iskolájáról, a gödi Búzaszem iskoláról. Létrehoztak ők is egy iskolakertet, s akkor arra jöttek rá, hogy a gyerekek számára ez nem azért fontos, hogy termeljenek valamit és elégedetten megegyék, hanem azért, hogy szembesüljenek egy náluk erősebb hatalommal: a természet lassú megfontoltságában megjelenő láthatatlan szentséggel. Nem tehetnek semmit ellene, csak vele együttműködésben, őt tisztelve, s akkor lassan megjön az eredmény. Türelemmel és alázattal. Ez számukra a szakralitás. A gödi iskolában legalábbis ezt az értelmezési lehetőséget használják fel a gyermekek nevelésében. Ez a tudatalatti érzés vezérelte a „nép” életét is. Akkor is, ha nem figyeltek szorgalmasan a heti prédikációra, mert otthon a meséikben az élet tisztelete ugyanúgy megnyilvánult. Erről Bálint Péter debreceni író és népmesekutató tudna többet mesélni.
VÁROSLAKÓK
Kassai Lajos, híres lovasíjászunk, az eketalpbetegséghez hasonlította népi műveltségünk helyzetét: a felső réteg (szerinte a városi liberálisok) fedezik fel és tartják életben az alsó réteg (konzervatívok) értékeit. Nem mennek le oda, hanem fentről diktálják. Térey János utolsó regénye, a Káli holtak első része is ezt a jelenséget ábrázolja. A népművészet ma a városlakók elhivatott tevékenységévé vált. Ennek azonban már régen megszűnt a társadalmi, környezeti alapja a falusi életmódban. Ma már nem a csillagok járását figyeljük, hogy az időben tájékozódjunk, mert erre sokkal pontosabb, megbízhatóbb eszközeink vannak. Nem vályogból építünk, mert – régóta tudjuk -, ha kiégetjük, sokkal szilárdabb és tartósabb anyagot használhatunk. Nem magunk szőjük a ruhánkat, mert sokkal egyszerűbben tudják előállítani a gyárak. Egész más dolgokra terelődött a figyelmünk, a lehetőségeink és a szükségleteink is egész mások. Fejlődünk. Nem járunk hímzett lajbiban és cifraszűrben, mert már sokkal egyszerűbben díszítünk, ha egyáltalán díszítünk. Átalakult a gondolkozásunk, az értékítéletünk, és így jól érezzük magunkat. Szeretjük a kényelmet, szeretünk egészségesek lenni és sokáig élni. Kétségtelen, hogy erősen eltávolodtunk a természettől. De most itt vagyunk. Ha egyszer vissza fogunk térni hozzá, akkor már egész más tudással fogjuk újra használni, mint régvolt elődeink. Új tudás fog kialakulni. Ez már most is látszik a mezőgazdaságunk meghasonlott állapotán. A hirtelen ránk törő éghajlatváltozás új módszereket igényel. A föld állapotát már laborok elemzik lépésről lépésre, az időjárást a műholdak látják fentről, a számítógépeink jelzik előre, drónok szórják a műtrágyát, precíziós gazdálkodás folyik okos és erős gépekkel, és már azt is tudjuk, hogy a napfolttevékenységet is figyelnünk kell. Rájöttünk, hogy a szántás káros, és most már tilos arra hivatkozni, hogy azért csinálunk valamit, mert úgy szokták.
Nagyon értékes a népművészek értékőrző munkája, de hiányzik nagyon a továbblépés. Nagyon fontosak azok a próbálkozások, amelyek a népi kultúrából azokat a vonásokat fejlesztik tovább, amik a ma is élő ösztöneinket használják fel. Ilyen például B. Szilágyi Edit nemezjátékainak egyre bővülő és egyre népszerűbb játékkészlete, ami a magyar népmesékre és mondákra alapoz. Vagy Magyar Zita fazekas szakköre, ahol a maga kedvére alkothat bárki mai tárgyakat. Vagy Nagy Imre fafaragó, aki népművészként hatalmas rönkjátszótereket épített, egyetlen ráfaragott tulipán nélkül. Lehetne még sorolni, de mindez eltörpül a mindennapi élet technikai civilizációjában, sajnos nem tud átható lenni.
A 20. század értelmisége elvégezte a feladatát. Táncházakba, kézműves szakkörökbe, kiállításokba mentette át ezt az értékes örökséget. Nagy munka volt, fontos munka volt. De sajnos ettől még nem maradt élő. Látunk bárkit is tulipános hímzésű blúzban munkába menni, vagy zsinóros lajbiban sétálni? Ez már kizárólag az ünnepi alkalmak dacos magamutogatása. Faluhelyen járják még a néptáncot szombat esténként? A néptánc leginkább színpadi produkció, lehetőleg sok csizmacsapkodással. Egyszerűen máshogy élünk. Hajdanán a „nép” a lakosság nagy részét alkotta. Kultúrájuk az egész népességre jellemző volt. Ezért fáj, hogy eltűnik, mert ez a mi nemzeti sajátosságunk. Egy-az-egyben visszaidézni értelmetlen, és nem is működik, mint látjuk. De a nemzet folytonossága miatt mégis szükséges, hogy amit érdemes, amit még mai is fontosnak tartunk, azt tovább éltessük. Ez az értékmentő munka nehezebb része. Mert itt már nemcsak a múltban, hanem egyszerre a jelenben és a jövőben is kell gondolkozni.
BARTÓK ÉS A MADARAK
Bartók kezdetben a népdalokat gyűjtötte. A tiszta forrást. Abból építkezett. Végső menekülésképpen pedig kiment az erdőbe és a madarak énekét tanulmányozta. Ennél tisztább forrást nem lehet elképzelni. Az építészet hova fordulhat?
Ha megjelennek felújított parasztházak, például a Népi Építészeti Program bemutatóiban, akkor özönlenek a lelkendező hozzászólások a közösségi felületeken. Imádják az emberek. Aztán amikor házat építenek maguknak, már eszükbe sem jut, hogy mi az, amit szeretnek. Akárcsak a hangulata is. Nem. Onnan kezdve, hogy a pénzük felhasználásáról van szó, elfelejtik. Miért is? Mert szégyellik. Mert hatalmukba keríti őket a divat, a szóbeszéd, a pénzemért a legjobbat, majd én tudom, hogyan kell jól csinálni, látom én, hogy mások mit építenek, tudok én is olyat. Ha egy szerény parasztházat építenének, vagy elég, ha csak annak látszik, jóllehet a mai igényeknek megfelelő felszereltségű, azt már szégyellnék. Egyrészt tartanának a politikai zöngétől, a magyarkodás vádjától, másrészt pedig – ez csak a feltételezésem – még mindig él tudat alatt, hogy a parasztok építészete egyenlő a szegénységgel. Ez pedig igaz. Az ő emberi, barátságos, szerethető házaikat a szegénység diktálta. A helyben beszerezhető anyagok, a fa, a vályog, a nád, a szalma ma nagyon divatosak, mert környezetkímélő megoldások, de akkor egyszerűen csak erre tellett nekik. A kalákában építés sem tudatos szociológiai program alapján alakult ki, hanem a szegénység miatt. Így nem kellett senkinek fizetni. Az emberi arányok sem a képzőművészeti tanulmányokból fakadtak, hanem a takarékosságból. A lehető legkisebb méretekkel építkeztek, ettől olyan meghitt, kuckós minden. A tapintható térben benne van minden, vagyis közünk van hozzá, meg tudjuk érinteni a mennyezetet is. Ezáltal a miénk. Vagyis minden, amit olyan szerethetően emberinek érzünk, a szegénység eredménye, és ez a tudat alighanem bele is ragadt. 
Ezért nem akarunk ma olyan kedves kicsit építeni. Hiszen az csak a szegénységünket hirdetné. Azzal pedig senki nem szeret hivalkodni. Még az igazi szegények sem. Példa erre a debreceni taksás telkek sora, ahol a város zsellérei, napszámosai kaptak építési lehetőséget. Itt aztán tényleg dúlt a szegénység, mégis a legtöbb ház utcai oromzatát nagyobbra építették, mint a tetőt. Hogy nagyobbnak, módosabbnak tűnjön. A szegénység csak kívülről tud romantikusnak tűnni, belülről mindenki ki akar törni belőle. Ez a tudat nem engedi, hogy a parasztház, még ha csak stiláris felhasználásban is, feléledjen mai civilizációnkban. Nagy kár érte, mert a valódi szerves műveltég és életmód és életérzés ott rejtőzik. Ezt a gátat kell legyűrni valami módon. Ezt a küzdelmet fogjuk szemügyre venni a továbbiakban.
NÉPI – URBÁNUS – MODERN
Számos érv szól amellett, hogy a népi hagyományokat beemeljük a nemzeti kultúrába, ezt elemeztük az előző részben. A hajdani népi-urbánus vita mai formája a népi-modern. A szembenállás helyett egy közös utat kellene találni, aminek a lényege a szerethető építészet, ami a hagyományokat és az újításokat egyaránt használja. Ez lenne a szerves fejlődés. Manapság sajnos csak oldalakban tudunk gondolkozni, pedig az igazság mindkettőben benne rejlik.
Elgondolkodtató, hogy a városi hagyományokban csak a historizmus építészete jelent védendő értéket, a modern építészet a legritkább esetben szerepel az idegenvezetők műemléki listáján. Elmondhatjuk, hogy a modern építészet – ami alatt a mindenkori korszerűséget kell értenünk – száz év alatt sem találta meg az összhangot a társadalmi érzékenységgel, megmaradt a maga dacos felülemelkedésében. Segíti ebben egyrészt a pénzéhes ingatlanüzlet, másrészt a műszaki fejlődés mindent félretoló, felelőtlen önzése. 
Persze a másik oldal se tétlenkedik, hiszen az organikus építészet meg a népiséget próbálja előtérbe helyezni, szellemi és műszaki szinten is. Makovecz és tanítványai hasonló elszántsággal védik állásaikat, s ehhez a műszaki gondolkodás is csatlakozni tudott a vályog és a szalmabála mániájával. A vita főleg intellektuális síkon zajlik, amelyben egyértelműen a modernisták uralják a terepet, miközben a néphangulat elsöprő arányban ellenkező érzelmű, a közösségi oldalakon látható vélemények szerint. A gond az, hogy a Makovecz-jelenség fontos forrása ugyan a népi építészet, ő mégis egyedi értéke a magyar építészetnek. Nem utánozható, annyira telítve van az egyéniségével, szellemi nagyságával, tágas filozófiai látókörével. Mozgalma még nem tudott megnyugtató választ találni valamiféle középút kialakítására, több érdekes próbálkozás ellenére sem.
További kérdés, hogy hol kellene érvényesíteni a népi hagyományokat manapság? A népi építészet alapvető tulajdonsága, hogy a falvainkban készült, vagyis a szegény emberek közösségében. A tehetősebb réteg, a kisnemesek, nemesek előbb a barokk, majd a klasszicista főúri építészet vonzásában éltek, és ez még a népi építészetbe is beszűrődött, gondoljunk az oszlopos tornácra. A városok építészete szintén ebbe az irányba fejlődött, és a tehetősebb polgárság világában teljesen eluralkodott. Ez a tömeg alkotja máig a védett műemlékek zömét, vagyis ezt tekintjük hagyományos értéknek: a historizmust. Hol a helye tehát a népi hagyományoknak? Kézenfekvő válasz lenne a falvakat említeni. Ők azonban mindig is városiasodni akartak, gondoljunk csak a tömegével épített, de sose használt, korlát nélküli erkélyekre a családi házakon. Itt tehát a népiséget az őslakosoktól nehéz elvárni, viszont az újonnan kiköltöző városiaktól annál inkább. Ugyanúgy ők tudják megmenteni, mint a népzenénket is a városi értelmiség kezdte fontosnak tartani. A nagyvárosi környezetben nincs helye a természetközeli népi kultúrának, mert itt a klasszikus, görög-római kultúra uralkodott hosszú évszázadok óta. Itt azokból a hagyományokból lehet még mindig táplálkozni, kiszűrve azokat a gondolatokat, amelyek a mai társadalom igényeinek megfelelnek és értelmezési határait nem lépik túl. Ehhez tudnak csatlakozni modern gondolatok és szerkezetek is. Ne gondoljuk azonban, hogy egy neoreneszánsz bérház nem mesél ma is érvényes gondolatokat, még ha a díszítések jó része mára értelmezhetetlen és felesleges is, zavarja a mai, egyszerűbb ízlésvilágot. A város tehát járja csak a maga útját. Nem lehetetlen azonban itt sem a népi építészet becsempészése, jó példa erre Kós Károly Vekerle-telepe Kispesten, vagy Borsos József néhány terve, épülete Debrecenben. 
Számukra a forrás Erdély építészetében rejlett. A hegyvidék, a székelység, a belekeveredő szász népcsoport építészete változatos és valóban lenyűgöző, s városi környezetben is jól használható volt a szerkezetisége miatt. Mai szakmai közfelfogásunk azonban a népi építészetet elsősorban az országot jelenleg uraló Alföld és a középhegységeink parasztházaival azonosítja, amelyek mutatnak tájegységi eltéréseket, de ezek nem jelentősek. Elegendőek azonban ahhoz, hogy az alaprajzi szerkesztés hagyományait, a félkülső terek (tornácok) használatát, a tetőformák arányait, jellegzetességeit rugalmasan tovább építsük, fejlesszük, a tágasabb mai igényeknek megfelelően. Nagyon használható terep lenne erre a kertvárosok hatalmas területe. Úgy tűnik, elsősorban itt kell megvívni a népi és modern csatáját. A harc már zajlik a lakóparkokban, ahol az új beruházói szokások miatt semmi törekvés nem látszik egységes utcaképek kialakítására, vegyesen állnak bennük a hivalkodóan letisztult, a zaklatottan összetett mediterrán és néhol a népi, vagy nemzeti jellegű épületek. Van még mit tennünk.
Fritz Tamástól idézünk (Népi-urbánus vita – még mindig?! Polgári Szemle 2012. december – 8. évf. 3-6. szám): „Ha egy ország strukturálisan is, kulturálisan (mentálisan) is elmaradottnak érzi magát, ha ezt frusztrációval éli meg, s ha változtatni akar ezen az állapoton – ebben az esetben máris a nemzeti identitás újjászervezéséről, illetve az újjászervezéssel kapcsolatos vitákról és kihívásokról van már szó. Közép-Európában évszázadok óta, egészen napjainkig egy „fejlettebb” nemzettudat megteremtésén fáradoznak, ami látványosan sok és visszatérő frusztrációval, meghasonlással és kínlódással, valamint a szomszédos államok közötti vitákkal tarkított, ki tudja, meddig tartó folyamat.”
Önmagunk megismerésének igénye váratlan módon egy politikus fejében is megfogalmazódik, bár itt inkább a történész képzettségére érdemes figyelnünk. Vona Gábor egy nyilvános beszélgetésben Gánti Bence pszichológussal úgy vélte, hogy a szeretet népe vagyunk, de nem ismerjük magunkat, nem tudjuk eldönteni, keleti vagy nyugati nép vagyunk-e. Amit pedig nem ismerünk, attól félünk. Vélhetően a saját történelmünkre utalt. Kétségtelenül fontos feladata van a történetírásunknak, amely a mai napig is nagy erőkkel dolgozik önmeghatározásunkon, a feltárható tények alapján. A pszichológusokat is foglalkoztatja a kérdés, ők a személyes érzelmek felől közelítenek a társadalmi lépték felé. Gánti Bence figyelmeztet arra, hogy meg kell tanulnunk saját magunkat szeretni, mert akkor tudunk másokat is („…mint tenmagadat”). A szeretet azonban nem csak egy jó érzés, hanem figyelem és jelenlét, vagyis elfogadás. Ez a gondolat Makovecznél is megfogalmazódott, aki a megismerés legfontosabb lehetőségének tartotta. Kettős identitásunk gondot okoz, mégis különleges érték. Mi a nyugat keletje és a kelet nyugatja vagyunk – integrálunk mindkét irányból, mondja Gánti. Ez a közösségi lélek jelenik meg az integrált pszichológia nemzetlélek fogalmában is. Ebben a megvilágításban a keleti forrásba behelyettesíthetjük a népit, a nyugatiba pedig a városi kultúrát.
A vita mégis, még ma is létezik Fritz szerint közéleti, kulturális, politikai szinten. Mi az építészet szempontjából nézve azt láthatjuk, hogy a modernizációt – politikai hovatartozástól függetlenül – kisajátította magának egy nagyon széles ingatlankereskedő-beruházó-kivitelező lobbi, amely érdekvezérelt, és érdeke mindössze a profit. A helyszín számukra csak annyiban érdekes, hogy hol termel a beruházásuk a legtöbb jövedelmet. Ennek érdekében használják a modern építészetet, amely látszólag olcsón, és gyorsan, tisztán, egyszerűen dolgozik, ezért nevezik letisztultnak. Ezzel gond nélkül illeszkedik a globális, nemzetek fölötti rendbe, gondosan betagozódik a (látszólag) környezetvédő iparba is. Közben elveszíti egyéniségét, de arra nincs is szüksége. Fritz fejtegetése szerint: „Azokban a fejlett nyugat-európai országokban (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország) ugyanis, amelyek a centrum, s egyben a minta szerepét is játsszák, az európaiság, az univerzális szemlélet természetes, magától értetődő, hiszen ezek az országok maguk jelentik Európát, s részben az univerzalitást. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezen országok értelmiségijei, mértékadó körei, de a polgárok számára is az európaiság mint „univerzális” és a nemzeti gondolkodás mint „lokális” szemlélet nem válik el élesen egymástól, pontosabban: nincs közöttük feltétlen diszkrepancia, ellentmondás. A nemzet politizálása tehát egyben Európa-politizálást is jelent, a centrumban nincs szükség mintakövetésre.”
Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy ezt a folyamatot az építészetben, véleményem szerint, a gazdasági érdekek vezérlik. Igaz, a gazdasági befolyás főként a politikai kapcsolatok révén valósul meg, de tudjuk, a pénznek nincs szaga.
Visszatérve fő témánkra, ismereteink szerint a magyar népi hagyomány kiemelkedően gazdag a többi európai országhoz képest. Ha csak azt említjük, hogy nekünk két-háromszázezer népdalunk biztosan van, de lehetséges, hogy több is, csak nincs lejegyezve. A németek nyolcvanmillióan vannak, nekik mindössze hatezer van regisztrálva. Tegyük hozzá mesevilágunkat, népi díszítőművészetünket, ami egy sajátos nyelv, valamint azt, hogy népi tudásunk sokat elárul a világegyetemről is, amiért is szerves tudásnak nevezzük Pap Gábor kutatásai alapján. Népi építészetünk korántsem ilyen gazdag, de van egy nagyra értékelhető tulajdonsága: otthonos. Nemcsak az anyaghasználatával, térarányaival, emberszerűségével, hanem azzal is, hogy egy világképet tükröz. Ezt a modern építészet művei kevésbé adják meg, mert az érzelmek nem érdeklik. Itt van az az űr, amelyet a népi hagyományokon alapuló új építészetnek be kellene tölteni. Ez olyasmi, mint a modern zene. Eltávolítja a tömegeket, mert főleg a saját önmegvalósítása a célja. Ezzel csak egy szűk elithez jut el, akik értelmezni tudják, a szélesebb közönség nem találja szerethetőnek.
VÁLASZOK
Az eddigiekben igyekeztünk bemutatni a népi építészet tulajdonságait, értékeit, fontosságát, helyzetét. Mindennek akkor van értelme, ha megpróbálunk válaszokat is keresni a továbbélésére. Lássunk először általános lehetőségeket, majd e tanulmány szerzőjének megoldásait saját életművéből szemezgetve.
Építőtáborok
Ahhoz, hogy a népi építészet értékei bármilyen módon érvényesülni tudjanak mai építészetünkben, először meg kell ismerni. Ehhez nem elég a tantermi oktatása, hiszen ez alapvetően közösségi és kézműves tevékenység volt. Szükséges tehát az alkotóközösség megtapasztalása építőtáborok alkalmával. A rosszemlékű szocialista elődjétől eltérően Makovecz Imre Visegrádra önkéntes alapon hívta egyetemista követőit, hogy ott, a természetben elvonulva, az ott található anyagokból együtt építsenek valamit. Nem az számított, hogy mit, hanem maga a csinálás. Ebből a közegből nőttek ki mára már Kossuth-díjas építészek is, mint Turi Attila vagy Salamin Ferenc.
Helyben élők
A munkaközösség átélésének másik útja, amikor egy építész elköltözik egy kis faluba, és oda beilleszkedve irányítja, vezeti, szervezi a lakosság kisebb-nagyobb építkezéseit, sőt, részt is vesz bennük kétkezi munkájával. Ezt a – mondhatni önfeláldozó – utat vállalta U. Nagy Gábor az Őrségben, remek eredménnyel, amíg a közéleti helyzet (például a munkaerővándorlás) ezt lehetővé tette. Példája sajnos egyedinek tűnik, egy tervező építész számára szűk terepnek tűnik.
Főépítészek
A megoldást Makovecz abban látta, hogy igyekezett a települések vezetésébe a tanítványait, követőit küldeni főépítésznek, akik így a szerves építészet gondolatvilágát közvetíteni tudták. Hivatali szereplőként ellenőrzik a tervek minőségét, illeszkedésüket a helyi adottságokhoz, kezdeményezhetnek beruházásokat, és maguk is tervezhetnek, bemutatva az elvárt színvonalat. Erre is sorolhatnánk sok jó példát, bár a hivatali munka jellege nem mindenki számára vonzó.
Oktatás
A népi építészet oktatása kétségkívül emelhető lenne. Régóta ismerünk erre jó gyakorlatokat, például a debreceni egyetem elődjében, az Ybl Főiskolán Pataky Emőke vezetésével rendszeres felméréseket végeztek a diákok. Ennél mégis többre lenne szükség a népművészet mélyebb megértésével, átélésének segítésével. Erre lehetne hasznos a stílusgyakorlat, amelyet más művészeti ágakban használnak. Egy adott építészeti feladat adott stílusban történő megtervezése sokkal mélyebb ismeretekre késztetheti a hallgatókat. Ebben szerepelhetne a népi felfogás is, a többi, ismert stílus mellett.
SAJÁT(OS) MEGOLDÁSAIM
Én Debrecenben élek, városi gyerek vagyok, az én megközelítésem alapvetően formai jellegű. Nem élek népi, vagy kis közösségben, de a nagyszüleim pontosan olyan parasztházakban, portákon laktak és gazdálkodtak, amikről később már csak tanultunk. Még át is éltem ezt az életformát a nyaralások alkalmával, mégpedig a fogékony gyerekkorban. Ez az érzékenység tudat alatt átszűrődik a munkámba, mert hagyom, hogy ösztönös legyek. Ezt az érdeklődést kellene átadni a következő nemzedékeknek, mert maguktól csak feloldódnak a globális létformában. A népművészetet magam is főképpen tanulom, éppen ezért ez nálam elsősorban formai megközelítésű, kevésbé az átélésből táplálkozik, jóllehet a saját tanyámon még mindig meg tudom némileg tapasztalni. Azt próbáltam megtalálni, hogy mit jelentenek azok a formák, amik a népi építészetben vagy a díszítményekben használatosak. Ezek építészeti alkalmazására említek végül néhány kiragadott példát a saját munkáimból. A szövegben említett épületek, tervek megtalálhatók a www.raczzoltan.hu honlapon.
Mitől népművészet a két óriási madárforma, amit Debrecen határában, Dombostanyán egy középkori templomrom (Parlag) helyreállításánál használtam? Attól, hogy ez a lélekmadár a népművészet formakincsében is bőséggel szerepel. 
A szárnyalás, a felfelé tárulkozás a megjelenhet építészeti formákban is, ahol a madár forma, a lélekkel való kapcsolatnak, a Nappal való kapcsolatnak a megjelenítését szolgálja. (Tiszakeszi gyülekezeti ház, Sáránd ravatalozó) 
Érdekes ez a madárszeretet a magyar néplélekben, ha szembeállítjuk például az angolokkal, akiknél az átlagember is hobbi ornitológus. Nálunk az égbe szárnyalás a lényeg, náluk meg a beazonosítás.
A népi kultúra részének érezhetjük a középkornak a magyar művészetét az egyházi kőfaragó formakincset déli, nyugati, bizánci hatásokkal, és a magyar népi formakincset keleti forrásával. A palmetta a középkori magyar építészet életfája, ami a pálmából ered, mert hasonlít a pálmához, de a magyar formakincsben is nagyon jellegzetes motívum volt, már a honfoglaláskori tarsolylemezeken is. Ez a háromágú virág akár egy épület alaprajza is lehet.(Debrecen-Tócóskert, bölcsőde). 
Megjelenhet nemcsak az élet kezdetén, hanem a végén is, mint az örök élet jelképe, például temetőkapukon (Létavértes, Debrecen-Józsa).
Az eddig említett példákból is kitűnik, hogy az építészetben nagyon jól használható módszer a nagyítás. Erre Ekler Dezső építész filozófiai mélységű kutatásai hívták fel a figyelmet, de én is szívesen használom, mert kézenfekvő, szinte ösztönös megoldás. 
Ezek a formák egyébként csak kisméretű fafaragásokban, hímzésekben fordulnak elő, de alkalmazhatók nagy méretben is, bizonyos arányosság megtartásával. Akkor ezek a formák épületelemmé, vagy egész épületté válhatnak. A népművészetnek a hasznosítása nem csak önazonos módon lehetséges, tehát, hogy ugyanolyan nemezeket, ugyanolyan hímzéseket, ugyanolyan fafaragásokat készítünk, hanem ezt a formakincset, ha próbáljuk értelmezni a jelentését, akkor nagyban is lehet alkalmazni, építészetet lehet belőle létrehozni.
Szerintem ugyanúgy a népművészet témakörébe tartozik a településszerkezet is, mint a táj szerves része, ami kulturális érték. Szatmár-Beregben végezett kiterjedt falukutatási munkám során megfigyeltem, hogy ezek a pár száz lelkes kicsi falvak, árvízjárta területeken hogyan települtek meg. Ez az ösztönös tevékenység elsősorban céltudatos volt, de művészi, amit kihoztak belőle. Tökéletesen szervesülnek a táji környezettel, de a tájhasználattal és az önvédelmi megfontolásokkal is. 
Ezek a szerkezeti jellegzetességek hasznosíthatók ma is egy nagyobb közösség számára, például lakóparkok esetében. Ennek tanulságait egy falusi iskola tervében próbáltam alkalmazni, ami nem egy épületbe települt volna, hanem minden tanterem egy-egy külön kis házikó lett volna, 
Szatmár-Bereg falvainak a mintájára (Ökröstanya). Ezt a szerkezetet próbáltam egy nagyobb épület tervében is érvényesíteni (Debreceni Egyetem, Táj-és Vidékfejlesztési épület).
Hajdúböszörmény kutatásánál figyeltem meg, hogy a település két oldala ugyanúgy ketté van vágva, mint az emberi szívnek a két oldala. Formailag is hasonlít hozzá, onnan jött ez a felismerésem. 
Megvizsgáltam, és valóban, a településen ott vannak azok az intézmények, amik a feltöltést szolgálják, és a másik oldalon azok az intézmények, amik az elhasználást, az energia felhasználását szolgálják. Ez Debrecenre is többé-kevésbé igaz. 
Ebből aztán lehet házat tervezni, ha azt mondom, hogy egy összetettebb funkciójú épületnek ilyen felemás a szerkezete, vagyis az alaprajzi elrendezése egy élő szervezet működését veszi mintának (Debrecen-Vidámpark, Bábmúzeum terve).
Nagy hatással volt rám Csete György építész, tőle sokat tanultam. Számára is Kunkovács László fotói mutatták az utat, hogy az eredendő épületsejtek hogyan néztek ki, és miért így néztek ki. Az alföldi kerek tyúkól nyurga kupolájának parabolikus formáját például Csete legtöbb munkájában felhasználta. 
Templomoknál magam is éltem vele, mert a maga tökéletességével és égbe törő alakjával pontosan illik a mondanivalóhoz (Ebes, Hortobágy). Ez a boglyaív tudományosan is megfogalmazható. Ez az a láncgörbe, ami az erőátadásnak a megjelenítése. A boltozatokban ebben a vonalban működik a láthatatlan erő. Ezt a népi építész tudta, mert csak úgy állt meg a tyúkól, máshogy nem.
A kör forma, ami megint csak eredeztethető a népi építészetből, de nem csak onnan, hanem már a középkori építészetünkből is, a rotundáinkból, kerek templomainkból. Ezért tekinthető archetípusnak, ami szinte velünk születik. Próbáljunk úgy gondolkozni, mint a gyerekek, mert bennük még megvan az az ösztön, ami a népi építészetben is, hogy nekik bármit szabad. Egy nemezkészítő ismerősöm gyerekjátékokat készít, és csak kerek, csücskös süvegű házikókat alkot a gyerekeknek (https://www.varazspadlas.hu/). Ez arra utal, hogy az emberi lélek ezt szeretné. Ha ilyen kör alakú dolgokban szeretnénk lakni, akkor gondoltam egyszer - hiszen játéknak tekintem az építészetet, de komolyan veszem, komoly játéknak -, hogy egy hatalmas almáskert látogatóközpontját nagy, kerek gömbsüvegek alá tervezem (Derecske). Ezek is nagyítások. Nagyított gombóc, mint az alma, nagyított virág, nagyított bogár, mint a mesében. 
A gömbök alatt érezzük otthon magunkat, s ez az archetípusok pszichotikus hatását mutatja, ami felhasználható a szerethetőség érdekében. Ezt érezzük történeti műemlékeink boltozott tereiben.
A népi építészet ügyetlenül hajladozó, dülöngélő vályogfalainak, suta aránytalanságainak bája utánozhatatlan, mert az alkotójának az egyedi munkája. Mégis megpróbáltam felidézni, kissé felnagyítva, mint egy emléket, egy kis helytörténeti múzeum tervében, a távoli múltba tűnő népi építészet allegóriájaként (Derecske).
Általában elmondható, hogy nagyon szeretjük a népi építészetet. Mégis, ritkán van mód rá, hogy meg is tervezzük, mai használatra. Ez a megrendelőkön múlik mindig, hogy ők akarnak-e ilyet. 
Nagyon érdekes stílusgyakorlattá válik, mert ebben az esetben szembesülünk a népiség és a korszerűség viszonyával. Hogyan lehet mindkettőt érvényesíteni, a régi életérzést, szeretetet „átvinni a túlsó partra”?
(Debrecen-Pallag, Józsa családi házak)
ÖSSZEGZÉS
Láthatjuk, hogy a hagyományainkban milyen határtalan erő lakik. Képes lehet szembeszállni a világ folyamataival, mert alapvetően békés. Ebben rejlik az ereje és a gyengesége is. Nem harcra született. Legyen az útja a megértés és a megegyezés!
Debrecen, 2024. szeptember
Rácz Zoltán
Ha fölülről láthatnánk, azonnal feltűnne a spirál alakzat, ami a dns-molekulára, vagy a galaxisokra is utalhat. Ez egyértelműen az élet jele, amelyben mindenkinek része van. Megszámolva a karéjokat, kilenc jön ki, ami ugyancsak az élet száma, mióta kilenc hónap kell egy magzat megszületéséhez. Úgy tűnik, itt az emberek nem a halállal foglalkoznak, hanem azzal, hogyan lehet a közös életünk minél gazdagabb, hogy abban Istennek is kedve teljék.
Közelebbről szemlélve kiderül, hogy ezek a hatalmas, összeboruló levelek rendkívül részletezett szerkezetűek. Ezer apró, különböző elemből állnak össze, mintha tényleg arról mesélnének, hogy mindannyian mások vagyunk, de összetartozunk egy emberi közösségbe. Szoros egymásra utaltságban, egymást kiegészítve, támogatva. Lehetne, persze, egyszerűen a levél erezetének értelmezni, és az is igaz.
A belső teret az összeboruló levelek közötti fény uralja, amely úgy csavarodik, hogy szinte kiszippant minket a világűrbe. Erős jelzés. A felületek ráadásul áttetszőek, a fény nappal is, és az éjszakai belső fénnyel is megjelenik bent és kint is. A levelek szerkezete kivételesen bonyolult, bizonyára nagyon drága volt a kivitelezése. Az erezetet acélrudak szövevényes hálózata alkotja, ami áttűnik a burkolaton is, már csak azért is, mert ezek a mozaikdarabok éppen az acélrácshoz alkalmazkodnak. Bámulatosan egybeolvadó szerkezet. A külső felület akrilnak tűnik, a belső pedig – a leírások szerint – áttetszően vékony márványlapokból áll. Ne firtassuk, hogy az elképesztő költségeket ki állta (az íves üvegfalakat még nem is említettük), csak arra gondoljunk, hogy a templomépítés hagyományosan nagy áldozatokkal járt, hatalmas költségekkel, amire azt mondhatjuk, hogy ezzel tisztelték meg az Istenüket.
Eszembe jutott erről a csodáról a Föld túlsó oldalán álló párja, ami, bizony, Magyarországon áll. Ez is egy gyönyörű, nyíló virág, égi fényekkel. Ennek éppen az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Közönséges betonból van, de nagyon vékony héjszerkezetből. Azért találó itt a használata, mert Beremend határában áll, ami pedig éppen a cementgyáráról ismert. És a kő kivirágzik. Nem is kell tovább magyarázni, értelmezni a látványt. Itt is ismerjük meg az építészt, Csete Györgyöt, aki Magyarországról származik, és mesteremnek, barátomnak mondhatom. Áldott legyen az emléke!
A két ablak a homlokzaton, mint az előbb már láttuk, a két szeme a háznak. Nem kell ezt az érzésünket tagadni, szeretjük, ha a környezetünk hasonlít ránk. Otthon érezzük magunkat, mert egymás között vagyunk. Két barátságos, nagy szem tekint ránk. Ez az emberi vonás sok kisebb-nagyobb részletben tetten érhető a parasztházaknál. Erre már Kós Károly is felhívta a figyelmet száz évvel ezelőtt, aztán Makovecz és Csete szerves építészete erősítette meg az építészeti tudatunkban. Ezt a páros arányt vették át a polgárházak. Több száz évvel ezelőtt Debrecen házai is parasztházak voltak, s a polgári fejlődés sok mindent megőrzött belőlük. Például a páros ablakokat. Ez azért illett a polgárházakra is, mert általában a két nagy szoba került az utcai oldalra. Tehát kettő, vagy kétszer kettő ablak kellett rájuk.
Érdekes az ablak maga. Jusson eszünkbe a Kádár-korszak nevezetes kockaháza, a sátortetős, amelynek szintén két utcai ablaka volt a két szobához, de ezek laposabbak, háromosztatúak voltak. Ez az ablaktípus már korábban, a háború előtt bevonult a polgári építészetbe, és ezen a házon is ezt láthatjuk. Nézzük meg közelebbről, mert nem egyszerűen három részre tagolt szerkezetről van szó. A vízszintes osztás ugyanis íves, két oldalt lekonyul. Ezáltal hangsúlyt ad a közepének, a „középnek”, ami pedig már filozófiai távlatokat képes megnyitni a szokásos három egyforma ablakszárnyhoz képest. Ráadásul ez a hajlított osztás még egy hullámvonalas díszítést is kap. Ezzel mintha elválasztaná az alsó és a felső tartományt, hierarchikus rendbe építkezik, ezt pedig mindenki gondolhatja tovább.
Az ablakok keretezése miért volt fontos? Manapság mintha tilos lenne. Pedig igen kifejező eszköz arra, hogy az ablak, ami a kapcsolat a külső és a belső világ között, a ház szeme, kiemelt tiszteletet kapjon. Nem egyszerűen egy lyuk a falon, hiszen annál sokkal többet jelent. Ő engedi be a napfényt, az életet a házba. Hangzatos szavak, meglehet, de az ablakok kiemelt tisztelete ősi jellegzetessége volt az építészetnek. Ezzel a ház tulajdonosa lényegében saját magát tisztelte meg, minden ablakot önálló egyéniségnek minősített, mintegy a társai lettek.
A timpanon másik jelentésrétege a klasszikus építészetre való utalás. Debrecen, a többi 19. századi városhoz hasonlóan tömve van a klasszicizmus, később az eklektika épületeivel. Itt különösen fontos volt az ókori görög és római kultúrára való utalás, hiszen a Kollégium, „az ország iskolája” a klasszikus görög műveltséget oktatta. Ez a szellemiség a polgárházakon is megjelent, hiszen a lakosság összessége alkotta ezt az egységes kultúrát. Ezen a házon a timpanon már szinte csak festés, enyhe kiemeléssel. Nincs már az a klasszikus profilozása, tagoltsága, felépítése, de a jelzés ott van: ez itt egy házikó, aedicula, ráadásul görög hagyományú, mint az egész város, s ebben a ház osztozni kíván, ennek a része kíván lenni. (Ha valakinek elkezdene hiányozni a kulturális örökségünkből a kereszténység, annak tudnia kell, hogy a kereszténységnek nincs saját stílusa, viszont a város legnagyobb keresztény épületei is a klasszikus görög építészetet használták az önkifejezésükre.)
Érdemes kicsit közelebbről szemügyre venni magát a falat is. Közismert szakkifejezéssel a fal kváderezett, ami azt jelenti, hogy a kőépítészetet kívánja utánozni. Miért is? Errefelé ritkán használtak követ, hiszen messze vidékről kellett volna hozni. A kő viszont a szilárdság, a tartósság, az örökkévalóság jelképe, ráadásul a klasszikus görögök is ebből építkeztek. De, ha nincs, hát akkor csak jelezzük. A vakolatból is lehet. Réseket húzunk bele, a felületét felérdesítjük, és máris kész a kő. Igen, ismét a nagyzolásnál tartunk, de ez nem puszta magamutogatás. Szerves része annak a rendnek, amit az épület többi eleme képvisel, amibe a ház építője beletartozott, és erre büszke volt. Annyira, hogy ezt meg is akarta mutatni. Persze a többiek is. Ezáltal lettek társak, és alkottak egy társadalmat, a város közösségét.
Ma reggel (2024. május 2-án) a rádióban Dörner György mondott pár gondolatot a szakralitásról. Hogyan jelenik meg a festészetben, zenében, színészetben, irodalomban stb. Aztán mondott példákat, hogy hát ott a kölni dóm (a képen), a jáki templom, a zsámbéki templomrom stb. Csupa épületet mondott példaként. Pedig a felsorolásában az építészet nem szerepelt. Szóval az építészet csak a tudatalattinkban létezik. Ezt említettem egy zenész barátomnak, aki erre ezt mondta:
Makoveczre mondták, hogy bármit csinált, templom lett belőle. Persze, mert szinte kizárólag templomok tervezésével bízták meg. Egyszer egy kiállításomat Vetró Misi nyitotta meg, ő meg ezt rám mondta. Pedig nekem csak három templomom áll. De az ő saját házát is én terveztem, saját tapasztalatból tisztelt meg ezzel a megállapítással. Életem legnagyobb dicsérete volt.
De miért árad a szakralitás egy középkori katedrálisból? Egyértelműen a sok függőleges vonaltól. Egy függőlegest ugyanis a gravitáció határoz meg. Egyik végét húzza lefelé, magához, a másik vége viszont éppen elszakad tőle, ellenkezik vele, súlytalanná válik, kiröppen a világűrbe. Persze vannak más módszerek is a súlytalan lebegés érzékeltetésére, de ez a legegyszerűbb és a legkifejezőbb. Ezért vezet minden turistaút először a templomokhoz. Mert ez az átlagember számára rejtőzködő szakralitás az építészetben máig nagyon erős, hatásos, vonzó. Semmiféle fényjáték, cirkuszi fényfestés nem helyettesítheti, nem múlhatja felül, mert az épület anyagi valóság, kézzelfoghatóan ott áll, és mégis a láthatatlan erőket képviseli évszázadokon át. 
A függőleges arányok kiemelésére természetesen az oszlop a legalkalmasabb eszköz, még ha csak jelzésként is, nem igazi tartószerkezetként. Az oszlop hangsúlyozására pedig már a görögök feltalálták a kannelúrázást, vagyis a sűrű, függőleges kis csatornákat, amelyek nagyon hatásosan feldobják a felület fény-árnyék hatását. Azt pedig tudja minden hölgy olvasó, hogy a függőlegesen csíkos ruha elegáns hatást kelt. Itt a sarkon pedig bizonyára az igazgató lakhatott, vagy az állomásfőnök, hiszen ő el is emelkedik a földtől. A két szélső nagy falpillér a magasban tartja az emeleti lakosztályt, az ő oszlopai már nem is a földön állnak, hanem lebegnek fönt. És ha valakit nem győzött meg az előbbi kalapos hasonlatom, itt vajon mit látunk rajta?
Nézzük meg kicsit közelebbről az úri lakosztály ablakait. Ezek az egymás felé forduló csigavonalak, voluták, határozottan a barokk ismertetőjegyei. Az egész épület ezt a stílust idézi fel, kicsit túl díszes, kicsit érzelmes, és ez nem véletlen. A polgárosodó 19. századtól kezdve hanyatló nemesi arisztokrácia így próbálta megélni elveszett rangját, a nemesi öntudatot, és ez a 20. század húszas éveiben felerősödni látszott. Az építészetben ez a neobarokk korszaka, amely ezt a hangulatot igyekezett még egyszer felidézni. Álságosan, de érthető, elfogadható érzelmek mentén. Ekkor épült a Déri Múzeum is, és az egész klinikatelep az egyetem főépületével együtt. Trianont ne is említsük, éppen utána vagyunk, és ez a nemzeti öntudat része is volt.
Kuélap, Peru 
Különleges példa az átmenetre az itáliai Alberobello, ahol a középkori trullik fala már összeolvadt, de a tetejük még őrzi az egységek önállóságát, a családi kör (!) jelentőségét. 
Ugyanakkor délebbre, de akár már nálunk is, a zártsorú középkori utcakép egybesimul. Itt már nem csak a falak, de a tetők is összebújnak, mintha az összetartozás fontosabb lenne, mint az egyéniség büszkesége. Persze ennek is lehet műszaki oka. Máig titok számomra, hogy az egymás mellé préselődő holland házak között hova lesz a víz és a hó, amit ezek a tetősíkok éppen egymásra vezetnek. Ennek biztonságos megoldása az utcával párhuzamos tető, ami mifelénk szokásos. (A kép a Debreceni Képeslapok gyűjteményéből a debreceni Batthyány utca.)
A ház azonban az! Legalábbis az emelete. Nem törődik bele a rendbe, hogy besoroljon a szokások közé, párhuzamosan haladjon az utcával. Nem! Megtartja a saját derékszögű rendjét, legalább ott fent. Nyilván egyszerű a magyarázat: így könnyebb volt kimérni, megépíteni, nincs sehol ferdeség, a szobák rendes tégla formájúak, az ágyak, a szekrények szépen beigazodhatnak a sarkokba. Nem okozott fejtörést a tervezőnek sem (nem ismerem), ráadásul az a megoldás, hogy a felső szint kinyúlik egy kicsit az utca fölé megfelel az előírásoknak is, ennyit ki lehet lógni fölül.
Éppen ez a kicsi rendetlenség, ez az apró mozzanat teszi mégis élővé ezt a sarkot. Furcsa ellentmondás: itt pont a fenti rend okozza a rendetlenséget, amitől olyan keresetlenül suta, és minden építészeti bravúr nélkül ajándékoz egy kedves pillanatot az utcának. Egy igazi nőtt város éppen az ilyen apró szabálytalanságokból alakul ki, a kisemberek saját kicsi igényeinek megnyilatkozásaiból. Ezért szeretjük az esetlenül botladozó óvárosokat, mert ott ezek a szegletek ezer váratlan kis meglepetéssel várnak, az átlagemberek kedves, szerethető kis ügyetlenkedéseivel.