Fotó: Kozma János - A feltöltő saját munkája, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=5103754

Homlokzatának két fő vonása említhető. Az egyik az a felfogás, hogy egy háznak felfelé néző arányokat kell mutatnia, vagyis a függőleges formák alkossák a lényegét. Ez akkor értékelhető igazán, amikor látjuk a mai épületeket, amelyek mind fekszenek. Régen álltak a házak, ma hosszan elterülnek, minden vízszintes arányú rajtuk. Mondhatjuk erre, hogy milyen nyugodtak, mint a prériházak Amerikában. Azok legfeljebb a látszólagos alkalmazkodásra lehetnek jó példák, de Makovecz Imre mozgástanulmányai szerint a puszta térformája éppen nem a lapos sík, hanem a félgömb, mint az ég kupolája, amely fölötte uralkodik. Visszatérve a házakhoz, vagy inkább az emberekhez, aki áll, az mindenképpen öntudatosabb, tenni akaró egyéniség érzetét kelti, mint aki hanyatt vágja magát, vagy dologtalanul heverészik. A délceg kiállás mellett ez az irány kétségtelenül az ég felé mutat, vagyis a láthatatlan szellemvilág felé, s ezt behelyettesíthetjük a mennyország képzetével is, az Isten és az összes szentek országával. Mondhatjuk azt is, hogy egyszerűen az életünk forrása, a fény felé néz, a Nap irányába. Erre törekszenek a növények, a fák, a fűszálak, vagyis a természet formái között is az élő szervezetek tömegesen mutatják ezt képet. A városi házak esetében a függőleges arányok mellett szól az is, hogy szűk a hely, a szomszédok összeszorulnak, inkább fölfelé törekszenek. Ennek az az áldásos eredménye, hogy egy-egy épület ezen belül igyekszik megvalósítani önmagát, vagyis egyéniségét kifejezni. Éppen ezért van teste, lába, teteje, vannak kiemelt homlokzati sávjai (rizalitjai), természetesen főleg függőlegesen. Ezt a szokást követik a 19-20. század fordulója környékén emelt bérházak, el egész a harmincas évekig, még egy olyan tágas városban is, mint Debrecen. Ezt a méltóságot érezzük a szegedi Reök-palotán is, az összes hullámzó formán kívül is. Mintha vastag növényi szárak vagy fatörzsek csoportja állna előttünk, s a fény felé törekvést még a homlokzati sávozás is megerősíti, nem beszélve a szájbarágós növényi díszítményekről. Hiszen nélkülük is értjük, érezzük, és ezek szerencsére csak szerény kísérői a mutatványnak. (Lehet ellenpéldát is mutatni, a debreceni Piac-Kossuth sarkon álló Takarékpénztár épületét, amely mértéktelen zsúfoltságával már émelyítő.)

A homlokzat másik képzettársítása, ami első látásra felmerül bennünk, a felfelé törő vízsugarak sorozata. Mint egy szökőkút vidáman csörgedező vízoszlopai, úgy buzognak föl ezek a keskeny ablaksávok. Mintha szándékosan a vízre akarná terelni a figyelmet az építész, s ezt nem csak a falfelületek lágy hullámzásával éri el, hanem ezekkel a felfelé törő sávokkal is, amelyeknek a felső lezárása egy-egy boltív, mint ahogyan a vízsugár a csúcspontján egy gombóccá sűrűsödik. A járókelő nem tudhatja, vajon ez a tervező, Magyar Ede határozott szándéka volt-e, de azt nyomban érezheti, hogy a Tisza partján ez a látvány egy jelkép: a szeretett folyót idézi fel, az ártéri erdőkkel, melynek fái közé besétálhatunk, s ahova időnként a Tisza is benéz. Mi is beülhetünk egy ásványvízre vagy málnaszörpre.