A Hatvan utca eleje Debrecen legforgalmasabb része. Itt áll a Püspöki Palota, ami dél felé az üzleti negyedre néz (szállodák, bankok, boltok, biztosítók), észak felé pedig a művelődési negyedre (múzeumok, iskolák, képtárak – kár, hogy ide benyomult egy pláza is). A Nagytemplommal együtt a belváros anyagi és szellemi központjának határán áll, a test és a fej között, ha lehet egy várost élő szervezetnek tekinteni. (Lehet). Most elválasztja a két oldalt, s csak a keskeny Fűvészkert utca és a Postaátjáró kis utcája alkot kapcsolatot a zajos déli és a csendes északi rész között. Mondhatnánk, hogy itt található a város „fordulópontja”. Jó lenne, ha ezt a szerepet a város életében a Püspöki Palota felhasználása is betöltené! Képes lenne rá, ha a belső udvarok átjárható megnyitásával, lefedésével a földszinten kulturális üzletek, kávézók, galériák, kiállítóhelyek lennének, az első emeleten szolgáltató vállalkozások, s csak a fölső emeleteken maradnának lakások. Emelkedne a rangja, és meg is érdemelné, mert egy kiváló épület a 20. század elejéről. Miért is?

Az épület a hagyományos polgári életforma és a huszadik századi változások (szecesszió, modernizmus) együttese. A városi polgári életforma Debrecen belvárosában, szorosabban véve a főutcán, a Piac utcán a budapestihez hasonló lakásokat igényelt. Ehhez budapesti építészek szolgáltatták a terveket (Bálint és Jámbor), hiszen vidéken ekkor még nem dolgoztak képzett tervező építészek. A polgári lakás ekkor 4-6 szobás volt, 15-50 m2-es szobaméretekkel. Az egymás után sorakozó helyiségek gyakran zsákszobák lettek, vagyis csak egy vagy több másik szobán át lehetett megközelíteni azokat. Így azonban mindegyik szoba az utcai oldalra kerülhetett, s ez a helyiségek rangját jelentette. Ez fontosabb volt a lakók számára, mint az elkülönített megközelítés. Az átjárás a szobák között persze azt jelentette, hogy a család tagjai (kényszerűen) szorosabb kapcsolatban voltak, kevésbé tudtak elkülönülni, mint ahogy az manapság szigorú követelmény. A forma fontosabb volt a tartalomnál. Ugyanakkor tisztán megjelenik a funkcionális rend korszerű eszméje is, de ez is a társadalmi tagozódás leképezéseként. A polgári lét személyzete, a cseléd és helyenként az inas is, együtt lakott a családdal, csak éppen nem a napos utcai oldalon, hanem a belső udvar felől. Az épület utcai, nagyobb fesztávú szobasávját kíséri a belső oldal keskenyebb sávja, ahol kizárólag a mellékhelyiségek találhatók: a cselédszobák, a konyhák, a kamrák, a fürdőszobák. (Ekkor már minden lakáshoz készült fürdőhelyiség.) Ez a sáv külön, hátsó megközelítést kapott: cselédlépcsőt függőerkéllyel, amely minden konyha külső ajtajához elvezetett. A személyzet itt közlekedett, míg a lakók a főlépcsőházból, közvetlenül a lakás előszobájába léptek. Az osztályöntudat kifejezéseképpen a tiszta és a szennyes övezet hasonlóan szétvált, mint egy korszerű konyhaüzemben manapság. Az üzemi terület kiegészült a mosókonyhákkal, amelyek közös használatúak voltak, s a cselédlépcső tetején, a tetőtérben kaptak helyet. Mintha manapság egy társasházban minden lépcsőházhoz tartozna egy automata mosószalon. Ebben a vizesblokkban volt a cselédfürdő is. Mindenre gondoltak.

Különleges megoldás a homlokzat. Tömegének finom tagoltsága, sarkainak kiemelése a történeti építészet hagyománya. Beugró bejárati homlokzatainak íves áthajlása viszont már nem a dzsentri neobarokk utánérzése, inkább a századelő szecessziójának felszabadító hangulata. Ehhez társul a torony sajátos hajladozása, a földszinti portálok növényi indái, valamint a homlokzati díszítés növénymintája is. Ez utóbbi viszont már a modern kor gyáripari termékének tűnik, hiszen ismétlődő elemek sorozata alkotja a hímzésszerű szegélyeket, díszítő sávokat. Ezek távolról nézve csak keretező sávoknak hatnak, egyre közeledve érzékelhetők kibontakozó részleteik. Ennyivel még gazdagabb, mint a modern építészet, amely ezt a léptékváltást már nem ismeri. A homlokzatot színezése teszi igazán elegánssá. A szürke árnyalatok mintha szándékosan tartózkodnának attól, hogy feltűnősködjenek a Nagytemplom mellett.