Terveztem egy református templomot Ebesre. A rajztanár barátom, Buka László pedig, ismertetve a tervemet, azt a feladatot adta rajzszakkörön a gyerekeknek, hogy készítsenek agyagból kicsi templomokat. A legjobban sikerült példányt elhozta nekem. Sajnos a szerzőjét nem ismerjük. Az én tervemet sem kell ismernünk ahhoz, hogy méltassuk ezt a pár centiméteres kis templomszobrot. Első pillanatra megragadja nézőjét az élő formája. Olyan, mint egy hajladozó növény, vagy inkább egy földön fekvő állat, amely felemelt fejjel néz előre. Mint a szfinx Egyiptomban, a piramisoknál. Tulajdonképpen minden templom ezt a mintát hozza: a torony a felemelt feje, a teste a hajó, a támpillérek a lábai. Készítettem róla egy rövid filmet is, itt látható: https://youtu.be/xhCJowt3aPM

A Hatvan utca eleje Debrecen legforgalmasabb része. Itt áll a Püspöki Palota, ami dél felé az üzleti negyedre néz (szállodák, bankok, boltok, biztosítók), észak felé pedig a művelődési negyedre (múzeumok, iskolák, képtárak – kár, hogy ide benyomult egy pláza is). A Nagytemplommal együtt a belváros anyagi és szellemi központjának határán áll, a test és a fej között, ha lehet egy várost élő szervezetnek tekinteni. (Lehet). Most elválasztja a két oldalt, s csak a keskeny Fűvészkert utca és a Postaátjáró kis utcája alkot kapcsolatot a zajos déli és a csendes északi rész között. Mondhatnánk, hogy itt található a város „fordulópontja”. Jó lenne, ha ezt a szerepet a város életében a Püspöki Palota felhasználása is betöltené! Képes lenne rá, ha a belső udvarok átjárható megnyitásával, lefedésével a földszinten kulturális üzletek, kávézók, galériák, kiállítóhelyek lennének, az első emeleten szolgáltató vállalkozások, s csak a fölső emeleteken maradnának lakások. Emelkedne a rangja, és meg is érdemelné, mert egy kiváló épület a 20. század elejéről. Miért is?

Az épület a hagyományos polgári életforma és a huszadik századi változások (szecesszió, modernizmus) együttese. A városi polgári életforma Debrecen belvárosában, szorosabban véve a főutcán, a Piac utcán a budapestihez hasonló lakásokat igényelt. Ehhez budapesti építészek szolgáltatták a terveket (Bálint és Jámbor), hiszen vidéken ekkor még nem dolgoztak képzett tervező építészek. A polgári lakás ekkor 4-6 szobás volt, 15-50 m2-es szobaméretekkel. Az egymás után sorakozó helyiségek gyakran zsákszobák lettek, vagyis csak egy vagy több másik szobán át lehetett megközelíteni azokat. Így azonban mindegyik szoba az utcai oldalra kerülhetett, s ez a helyiségek rangját jelentette. Ez fontosabb volt a lakók számára, mint az elkülönített megközelítés. Az átjárás a szobák között persze azt jelentette, hogy a család tagjai (kényszerűen) szorosabb kapcsolatban voltak, kevésbé tudtak elkülönülni, mint ahogy az manapság szigorú követelmény. A forma fontosabb volt a tartalomnál. Ugyanakkor tisztán megjelenik a funkcionális rend korszerű eszméje is, de ez is a társadalmi tagozódás leképezéseként. A polgári lét személyzete, a cseléd és helyenként az inas is, együtt lakott a családdal, csak éppen nem a napos utcai oldalon, hanem a belső udvar felől. Az épület utcai, nagyobb fesztávú szobasávját kíséri a belső oldal keskenyebb sávja, ahol kizárólag a mellékhelyiségek találhatók: a cselédszobák, a konyhák, a kamrák, a fürdőszobák. (Ekkor már minden lakáshoz készült fürdőhelyiség.) Ez a sáv külön, hátsó megközelítést kapott: cselédlépcsőt függőerkéllyel, amely minden konyha külső ajtajához elvezetett. A személyzet itt közlekedett, míg a lakók a főlépcsőházból, közvetlenül a lakás előszobájába léptek. Az osztályöntudat kifejezéseképpen a tiszta és a szennyes övezet hasonlóan szétvált, mint egy korszerű konyhaüzemben manapság. Az üzemi terület kiegészült a mosókonyhákkal, amelyek közös használatúak voltak, s a cselédlépcső tetején, a tetőtérben kaptak helyet. Mintha manapság egy társasházban minden lépcsőházhoz tartozna egy automata mosószalon. Ebben a vizesblokkban volt a cselédfürdő is. Mindenre gondoltak.

Különleges megoldás a homlokzat. Tömegének finom tagoltsága, sarkainak kiemelése a történeti építészet hagyománya. Beugró bejárati homlokzatainak íves áthajlása viszont már nem a dzsentri neobarokk utánérzése, inkább a századelő szecessziójának felszabadító hangulata. Ehhez társul a torony sajátos hajladozása, a földszinti portálok növényi indái, valamint a homlokzati díszítés növénymintája is. Ez utóbbi viszont már a modern kor gyáripari termékének tűnik, hiszen ismétlődő elemek sorozata alkotja a hímzésszerű szegélyeket, díszítő sávokat. Ezek távolról nézve csak keretező sávoknak hatnak, egyre közeledve érzékelhetők kibontakozó részleteik. Ennyivel még gazdagabb, mint a modern építészet, amely ezt a léptékváltást már nem ismeri. A homlokzatot színezése teszi igazán elegánssá. A szürke árnyalatok mintha szándékosan tartózkodnának attól, hogy feltűnősködjenek a Nagytemplom mellett.

A debreceni református Nagytemplom mellett áll egy alig torony, a régi Veres torony emlékére. Ezt az emlékhelyet Kertai László tervezte. Ő kezdeményezte 1980-ban a romok feltárását, és személyesen is részt vett benne, Módy György régész társaságában. Alapvetően az ő érdemük a romkert. 2010-ben készült Kertai László terve alapján az üvegtorony, aminek kétségtelenül van némi áthallása a párizsi Louvre üvegpiramisához (1989). Különleges esete ez az építészeti formaidézés módszerének, mert már az is egy utánzás, amire ez emlékeztet.

Fotó: Benh LIEU SONG - A feltöltő saját munkája, CC BY 2.5, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=2768109

A Louvre hatalmas bejárati építménye egyértelmű utalás az egyiptomi piramisokra, vagyis a történelem jelképeként idézik fel. A debreceni kis üvegtetőcske pedig manapság nem is a piramist, hanem a párizsi múzeum hasonló üvegtetejét juttatja eszünkbe, s ezzel kelt múzeumi hangulatot.

Kertai László (1943-2013) a háború utáni építészetünk legjelentősebb debreceni építésze volt (Mikolás Tibor mellett), nála szenvedélyesebb ÉPÍTÉSZT nem ismertem. Becsüljük meg az emlékét ezzel a kicsi épülettel is! Hozzátenném, hogy érdemesnek találnám egy kellően szilárd (vandálbiztos, pl. műkő, bronz) nagy makett elhelyezését a kis tér közepére az egykori középkori András templomról, mert még ma is ez a legvonzóbb (attrakció!) az emberek számára. A felnőttek is szeretik ugyanis a játékot, és egy makett, a valóság kicsinyített mása igazi játék.

Fotó: Kozma János - A feltöltő saját munkája, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=5103754

Homlokzatának két fő vonása említhető. Az egyik az a felfogás, hogy egy háznak felfelé néző arányokat kell mutatnia, vagyis a függőleges formák alkossák a lényegét. Ez akkor értékelhető igazán, amikor látjuk a mai épületeket, amelyek mind fekszenek. Régen álltak a házak, ma hosszan elterülnek, minden vízszintes arányú rajtuk. Mondhatjuk erre, hogy milyen nyugodtak, mint a prériházak Amerikában. Azok legfeljebb a látszólagos alkalmazkodásra lehetnek jó példák, de Makovecz Imre mozgástanulmányai szerint a puszta térformája éppen nem a lapos sík, hanem a félgömb, mint az ég kupolája, amely fölötte uralkodik. Visszatérve a házakhoz, vagy inkább az emberekhez, aki áll, az mindenképpen öntudatosabb, tenni akaró egyéniség érzetét kelti, mint aki hanyatt vágja magát, vagy dologtalanul heverészik. A délceg kiállás mellett ez az irány kétségtelenül az ég felé mutat, vagyis a láthatatlan szellemvilág felé, s ezt behelyettesíthetjük a mennyország képzetével is, az Isten és az összes szentek országával. Mondhatjuk azt is, hogy egyszerűen az életünk forrása, a fény felé néz, a Nap irányába. Erre törekszenek a növények, a fák, a fűszálak, vagyis a természet formái között is az élő szervezetek tömegesen mutatják ezt képet. A városi házak esetében a függőleges arányok mellett szól az is, hogy szűk a hely, a szomszédok összeszorulnak, inkább fölfelé törekszenek. Ennek az az áldásos eredménye, hogy egy-egy épület ezen belül igyekszik megvalósítani önmagát, vagyis egyéniségét kifejezni. Éppen ezért van teste, lába, teteje, vannak kiemelt homlokzati sávjai (rizalitjai), természetesen főleg függőlegesen. Ezt a szokást követik a 19-20. század fordulója környékén emelt bérházak, el egész a harmincas évekig, még egy olyan tágas városban is, mint Debrecen. Ezt a méltóságot érezzük a szegedi Reök-palotán is, az összes hullámzó formán kívül is. Mintha vastag növényi szárak vagy fatörzsek csoportja állna előttünk, s a fény felé törekvést még a homlokzati sávozás is megerősíti, nem beszélve a szájbarágós növényi díszítményekről. Hiszen nélkülük is értjük, érezzük, és ezek szerencsére csak szerény kísérői a mutatványnak. (Lehet ellenpéldát is mutatni, a debreceni Piac-Kossuth sarkon álló Takarékpénztár épületét, amely mértéktelen zsúfoltságával már émelyítő.)

A homlokzat másik képzettársítása, ami első látásra felmerül bennünk, a felfelé törő vízsugarak sorozata. Mint egy szökőkút vidáman csörgedező vízoszlopai, úgy buzognak föl ezek a keskeny ablaksávok. Mintha szándékosan a vízre akarná terelni a figyelmet az építész, s ezt nem csak a falfelületek lágy hullámzásával éri el, hanem ezekkel a felfelé törő sávokkal is, amelyeknek a felső lezárása egy-egy boltív, mint ahogyan a vízsugár a csúcspontján egy gombóccá sűrűsödik. A járókelő nem tudhatja, vajon ez a tervező, Magyar Ede határozott szándéka volt-e, de azt nyomban érezheti, hogy a Tisza partján ez a látvány egy jelkép: a szeretett folyót idézi fel, az ártéri erdőkkel, melynek fái közé besétálhatunk, s ahova időnként a Tisza is benéz. Mi is beülhetünk egy ásványvízre vagy málnaszörpre.

Ezt a gyönyörűséget véletlenül láttam meg egy ismerősöm közösségi oldalán. Azonnal az jutott eszembe, hogy milyen tökéletes és kifejező a kompozíciója. A templom természetesen latin kereszt alaprajzú, metszéspontjában egy kupolával. Ennek a hengeres fala, ami nincs is alul, megjelenik a kereszt végein kisebb-nagyobb apszisok formájában. A kupola szétoszlik, vagy azt is érezhetjük ebből, hogy szélesen terpeszkedik, erős alapokon nyugszik. Érte épül a templom, hiszen ő a menny, ahol egy ország van. Ezért kap egy még nagyobb hangsúlyt, hiszen megismétlődik a tengelyben emelt hatalmas Baptisteriummal, keresztelő kápolnával, ami a belépő ebbe a világba. És mintha ez lenne a fontosabb, hiszen sokkal nagyobb. Ezen el lehet gondolkozni. Eddig tart az isteni tökéletességet jelző szimmetria. A Campanile viszont már féloldalt áll, de nem azért ferde, hogy még inkább kilógjon a szimmetriából. Ebben pedig az emberi vonást fedezhetjük fel, hiszen nem vagyunk teljesen szimmetrikusak mi sem, mondjuk a szívünk is baloldalt van, mint ez a harangtorony is. Mennyi mindent mesél egy ház! És tegyük csak a Ferde torony mellé a debreceni nagyerdei víztorony képét! Hát nem érdekes?! Ez egy ipari épület, az a dolga, hogy nagy víztömeget tartson a magasban. Ez a helyzeti energia biztosítja a nyomást a városi vízhálózatban. Ezt a fizikai létesítményt felöltöztették a pisai Ferde torony árkádjaival, ha már torony, legyen egy kis építészet is benne. Ráadásul arra is láthatunk halvány utalást, mintha a földből feltörő vízsugár csapódna szét odafent, és az tartaná a nagy tartály. Pontosabban nem is látunk tartályt, az egész külső olyan ügyesen leplezi a műszaki létesítményt. Remek egyensúlyban van a tartalom a formával, amely engedi, hogy gondolatokat ébresszen, és érzelmeket is. Sőt, némi humort is, a Ferde toronyra utaló árkádkoszorúval.