A Hajdú-Bihar vármegyei Ebes református gyülekezetének közösségi oldalán találkoztam ezzel a képpel. Nagyon nem lepett meg, hiszen magam terveztem a templomot is a berendezésével együtt. Ami miatt mégis megakadt most a szemem egy harmincéves munkámon, az az, hogy most értettem meg. Igen, érik az embert meglepetések amikor szembesül saját korábbi önmagával. Amit akkor leginkább ösztönös érzelmektől vezérelve terveztem, azt most kívülállóként látom és értelmezem. Ráadásul sokat foglalkoztat mostanában a klasszikus építőelemek több évezredes használata és túlélése, egészen a huszadik századig. Ezek egyike az aedicula.
A modern építészettől eltérően a történeti stílusok közös vonása a házak tisztelete. Nem tárgyaknak tekintették azokat, hanem élő szervezeteknek. Különös megbecsüléssel formálták meg a kapukat és az ablakokat is. Minden ablakot szépen bekereteztek, mint egy festményt, sokszor egy igazi aediculába helyezték. Ez a kifejezés az antik építészetben a házacskát jelölte, vagy inkább kis kápolnát, ami csak egy szoborfülke volt valamelyik isten, vagy később szent szobrának. Az, hogy még évezredek múltán is használták ezt a formát, arra utal, hogy az ablakot élőlényként, személyiségként tisztelték. Nem csak egy szögletes lyuk a homlokzaton, hanem a ház lényege: itt kapcsolódik a kint és a bent. Ezért a különös tisztelet. Ennek tudatában tényleg személytelenné üresedik a modern építészet simasága. Elvész belőle a tisztelet a személyiség iránt. Márpedig minden ház egy személyiség, ennek számtalan jele van.
De térjünk vissza a történeti stílusú homlokzatokhoz. Tudjuk jól, hogy ezek kissé lódítanak, palotának mutatják magukat, holott szürke kis polgári lakások szoronganak mögöttük. A jelentőségük mégis nagy. Arra emlékeztetik a járókelőt, hogy a helynek, ahol él, van múltja. Ez a tudat pedig a létbiztonságot adja számára, hiszen része a múltnak, érvényes tehát a jelene is itt, ezeken az utcákon. Ez a hely az övé. Ez szinte tudat alatt érvényesül. Az irodalom, a kötelező olvasmányok nem tudják ezt már biztosítani, de az építészet nem igényel olvasást, nehézkes értelmezést. Elég, hogy van. Milyen érdekes, hogy jelen van bennünk, pedig oda se figyelünk.
Amikor megláttam az ebesi templompadot, a Mózes-széket, az aedicula, a házacska jutott eszembe. Hiszen itt három ilyen kis házikó áll előttünk, délceg, sudár kis oszlopokkal kísérve, amelyeknek törzse, nyaka, feje van. Mintha őrség állna ott. Védik az oda ülő személyeket, s egyúttal rangot is adnak nekik. Hiszen itt mindenkinek egy-egy saját ház jut, tetővel, de ezeknek a házaknak is mintha lenne testük is, mellkasuk, bár igen egyszerű formában. Aki belelül, azt körülveszi valami megszemélyesíthető emlék, ami méltóságot, biztonságot, otthonosságot ad neki. Ezt látjuk minden régi házon, ezt a komoly játékot. Mert játék ez, nem engedi, hogy egyformák legyenek, mindenki a saját kedve szerint formálgatja, de a lényeg ugyanaz: a megszemélyesítés méltósága. Kár, hogy ez kiveszett mai építészetünkből. Ezért örülök, hogy hacsak egy padon is, de viszontláthatom.
A függőleges arányok kiemelésére természetesen az oszlop a legalkalmasabb eszköz, még ha csak jelzésként is, nem igazi tartószerkezetként. Az oszlop hangsúlyozására pedig már a görögök feltalálták a kannelúrázást, vagyis a sűrű, függőleges kis csatornákat, amelyek nagyon hatásosan feldobják a felület fény-árnyék hatását. Azt pedig tudja minden hölgy olvasó, hogy a függőlegesen csíkos ruha elegáns hatást kelt. Itt a sarkon pedig bizonyára az igazgató lakhatott, vagy az állomásfőnök, hiszen ő el is emelkedik a földtől. A két szélső nagy falpillér a magasban tartja az emeleti lakosztályt, az ő oszlopai már nem is a földön állnak, hanem lebegnek fönt. És ha valakit nem győzött meg az előbbi kalapos hasonlatom, itt vajon mit látunk rajta?
Nézzük meg kicsit közelebbről az úri lakosztály ablakait. Ezek az egymás felé forduló csigavonalak, voluták, határozottan a barokk ismertetőjegyei. Az egész épület ezt a stílust idézi fel, kicsit túl díszes, kicsit érzelmes, és ez nem véletlen. A polgárosodó 19. századtól kezdve hanyatló nemesi arisztokrácia így próbálta megélni elveszett rangját, a nemesi öntudatot, és ez a 20. század húszas éveiben felerősödni látszott. Az építészetben ez a neobarokk korszaka, amely ezt a hangulatot igyekezett még egyszer felidézni. Álságosan, de érthető, elfogadható érzelmek mentén. Ekkor épült a Déri Múzeum is, és az egész klinikatelep az egyetem főépületével együtt. Trianont ne is említsük, éppen utána vagyunk, és ez a nemzeti öntudat része is volt.
Kuélap, Peru 
Különleges példa az átmenetre az itáliai Alberobello, ahol a középkori trullik fala már összeolvadt, de a tetejük még őrzi az egységek önállóságát, a családi kör (!) jelentőségét. 
Ugyanakkor délebbre, de akár már nálunk is, a zártsorú középkori utcakép egybesimul. Itt már nem csak a falak, de a tetők is összebújnak, mintha az összetartozás fontosabb lenne, mint az egyéniség büszkesége. Persze ennek is lehet műszaki oka. Máig titok számomra, hogy az egymás mellé préselődő holland házak között hova lesz a víz és a hó, amit ezek a tetősíkok éppen egymásra vezetnek. Ennek biztonságos megoldása az utcával párhuzamos tető, ami mifelénk szokásos. (A kép a Debreceni Képeslapok gyűjteményéből a debreceni Batthyány utca.)
A ház azonban az! Legalábbis az emelete. Nem törődik bele a rendbe, hogy besoroljon a szokások közé, párhuzamosan haladjon az utcával. Nem! Megtartja a saját derékszögű rendjét, legalább ott fent. Nyilván egyszerű a magyarázat: így könnyebb volt kimérni, megépíteni, nincs sehol ferdeség, a szobák rendes tégla formájúak, az ágyak, a szekrények szépen beigazodhatnak a sarkokba. Nem okozott fejtörést a tervezőnek sem (nem ismerem), ráadásul az a megoldás, hogy a felső szint kinyúlik egy kicsit az utca fölé megfelel az előírásoknak is, ennyit ki lehet lógni fölül.
Éppen ez a kicsi rendetlenség, ez az apró mozzanat teszi mégis élővé ezt a sarkot. Furcsa ellentmondás: itt pont a fenti rend okozza a rendetlenséget, amitől olyan keresetlenül suta, és minden építészeti bravúr nélkül ajándékoz egy kedves pillanatot az utcának. Egy igazi nőtt város éppen az ilyen apró szabálytalanságokból alakul ki, a kisemberek saját kicsi igényeinek megnyilatkozásaiból. Ezért szeretjük az esetlenül botladozó óvárosokat, mert ott ezek a szegletek ezer váratlan kis meglepetéssel várnak, az átlagemberek kedves, szerethető kis ügyetlenkedéseivel.
Azt, hogy ebben a szeles, hideg városban sokszor felhős az ég, legyen hát felhőből a kapuja. Ami olyan, mintha nem is lenne, hiszen a felhő nem egy tárgy, hanem egy légállapot. Hömpölyödik mindenfelé, és – ez is óriási ötlet – maga a város tükröződik benne. A költő most alighanem tényleg ezt gondolta, nem úgy, mint Arany János. De nem ám a nép! Ők egy óriási babot látnak. Igaz, tükörfényes, és nincs sok köze Chicagóhoz, hiszen az indiánok a fokhagymáról nevezték el a helyet, de igazuk van, mert tényleg bab alakja van. Bab is!
A bab után térjünk rá a kukoricára, amit sokkal inkább tekinthetünk Amerika jelképének. Nem lehet véletlen, hogy Chicago belvárosában is feltűnik, óriási nagyításban, ráadásul kettő is. A Marina City (építész: Bertrand Goldberg) első látásra, egyértelműen két cső kukorica. 
Hengeres magasház Budapesten is épült, pontosan ugyanabban az időben (építész: Szrogh György), Körszálló néven.
A formaidézés egyértelmű, illetve kétértelmű. Rendkívül kellemessé teszi ezt a monstrumot, s megint csak egészen egyszerű eszközökkel.
Ez is az erkélyekkel játszik, eltanulta a kukoricaházról, de sokkal felszabadultabban. (Azért én annyira nem lennék felszabadult, ha ott kellene társalognom.)
A Debreceni Egyetem főépülete (Korb Flóris)
