Egy orvostól hallottam a rádió egészségügyi műsorában nemrég, hogy az ember biológiai tekintetben erdőlakó élőlény. Százezer éves történetéből csak a legutóbbi pár ezer évben épített magának környezetet, az igazi nagyvárosi lét pedig ebből mindössze pár száz évet tehet ki. Ez a rövid civilizációs szakasz pedig nem tudta megváltoztatni lényegesen biológiai felépítését. Az továbbra is erdőlakó maradt. Ezzel magyarázzák a rengeteg utáni vágyakozásunkat, ezért szeretünk kirándulni, s a pusztaság helyett inkább a fák között érezzük jól magunkat. A létfenntartás, az élelemszerzés esélye nyilván jobb volt az erdőben, mint egy kopár hegyen vagy egy füves pusztán, s talán ebből ered a térérzékelésünk kialakulása is. Vonzónak érezzük a környezetünkben lévő nagyobb dolgok közelségét, például a fák sűrűjét, de akár egyetlen nagy fát is. Ez a lelki beállítottság tetten érhető építészeti szokásainkban is. Egy fasorokkal szegélyezett belvárosi utca kellemes élmény télen-nyáron, észre se vesszük, milyen házak állnak ott. Mindegy, az erdő érzete a fontos. Amikor kivágnak egy sor fát, előbukkannak a jó és rossz homlokzatok, az igényes és igénytelen házak zavaros egyvelege előbújik, akkor nem csak a kivágott természet miatt háborgunk, hanem a „biológiánk” erdei kapcsolatának elvesztése miatt is. A fák utáni vágyunk pedig magában az építészetben is megjelenik. Megépítjük az erdőt magunknak.

A gótika csodálatos belső terei feltűnően erdőszerűek, jól felismerhetően a fák lombjának elágazásait mintázzák, nem csak tartószerkezeti okból, de a látvánnyal is erre utalnak.

 Később Gaudí, a katalán zseni is erdőket épített a keresztény gyülekezetek számára, mintha visszatérnének így az erdei tisztásokra.

Makovecz Imre, a mi zsenink is így gondolkozott, a végsőkig fokozva az allegóriát, hiszen nála a megidézett lombkoronák valódi fából épültek. Ősi vágyak megidézésére képes az építészet.

De milyen jó egy nyári délután a debreceni Kétmalom utca, Kút utca, Ajtó utca hatalmas lombsátora alatt sétálni!