A Hajdú-Bihar vármegyei Ebes református gyülekezetének közösségi oldalán találkoztam ezzel a képpel. Nagyon nem lepett meg, hiszen magam terveztem a templomot is a berendezésével együtt. Ami miatt mégis megakadt most a szemem egy harmincéves munkámon, az az, hogy most értettem meg. Igen, érik az embert meglepetések amikor szembesül saját korábbi önmagával. Amit akkor leginkább ösztönös érzelmektől vezérelve terveztem, azt most kívülállóként látom és értelmezem. Ráadásul sokat foglalkoztat mostanában a klasszikus építőelemek több évezredes használata és túlélése, egészen a huszadik századig. Ezek egyike az aedicula.

A modern építészettől eltérően a történeti stílusok közös vonása a házak tisztelete. Nem tárgyaknak tekintették azokat, hanem élő szervezeteknek. Különös megbecsüléssel formálták meg a kapukat és az ablakokat is. Minden ablakot szépen bekereteztek, mint egy festményt, sokszor egy igazi aediculába helyezték. Ez a kifejezés az antik építészetben a házacskát jelölte, vagy inkább kis kápolnát, ami csak egy szoborfülke volt valamelyik isten, vagy később szent szobrának. Az, hogy még évezredek múltán is használták ezt a formát, arra utal, hogy az ablakot élőlényként, személyiségként tisztelték. Nem csak egy szögletes lyuk a homlokzaton, hanem a ház lényege: itt kapcsolódik a kint és a bent. Ezért a különös tisztelet. Ennek tudatában tényleg személytelenné üresedik a modern építészet simasága. Elvész belőle a tisztelet a személyiség iránt. Márpedig minden ház egy személyiség, ennek számtalan jele van. 

De térjünk vissza a történeti stílusú homlokzatokhoz. Tudjuk jól, hogy ezek kissé lódítanak, palotának mutatják magukat, holott szürke kis polgári lakások szoronganak mögöttük. A jelentőségük mégis nagy. Arra emlékeztetik a járókelőt, hogy a helynek, ahol él, van múltja. Ez a tudat pedig a létbiztonságot adja számára, hiszen része a múltnak, érvényes tehát a jelene is itt, ezeken az utcákon. Ez a hely az övé. Ez szinte tudat alatt érvényesül. Az irodalom, a kötelező olvasmányok nem tudják ezt már biztosítani, de az építészet nem igényel olvasást, nehézkes értelmezést. Elég, hogy van. Milyen érdekes, hogy jelen van bennünk, pedig oda se figyelünk.

Amikor megláttam az ebesi templompadot, a Mózes-széket, az aedicula, a házacska jutott eszembe. Hiszen itt három ilyen kis házikó áll előttünk, délceg, sudár kis oszlopokkal kísérve, amelyeknek törzse, nyaka, feje van. Mintha őrség állna ott. Védik az oda ülő személyeket, s egyúttal rangot is adnak nekik. Hiszen itt mindenkinek egy-egy saját ház jut, tetővel, de ezeknek a házaknak is mintha lenne testük is, mellkasuk, bár igen egyszerű formában. Aki belelül, azt körülveszi valami megszemélyesíthető emlék, ami méltóságot, biztonságot, otthonosságot ad neki. Ezt látjuk minden régi házon, ezt a komoly játékot. Mert játék ez, nem engedi, hogy egyformák legyenek, mindenki a saját kedve szerint formálgatja, de a lényeg ugyanaz: a megszemélyesítés méltósága. Kár, hogy ez kiveszett mai építészetünkből. Ezért örülök, hogy hacsak egy padon is, de viszontláthatom.